Az április 18-án teljesített Vérkör után erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy a nyárra tervezett, a célverseny előtti utolsó hosszú megmérettetésem a Vércse legyen.
Miután Szilvi, az edzőm rábólintott, kezdtem barátkozni a távval, a szinttel, és a feltehetően nagy meleg gondolatával. A melegből azért jutott az edzéseken bőven, bíztam benne, hogy nem lesz vele gond. Azért az utolsó héten többször megfordult a fejemben, hogy vajon meg tudom-e csinálni, de ezen csak magamban elmélkedtem. Azt nem mondom, hogy szépen nyugodtam rákészültem a feladatra, mert a nyári szokásos bolondokháza zajlik éppen körülöttem, így sikerült egy nappal az indulás előtt szállást foglalni, nevezni. Az utolsó héten jött meg a cipőm és a mellényem, de a frissítés is csak három napot töltött a házban 🙂 . A lényeg, hogy mire kellett, minden megvolt. Azért ha minden ilyen simán menne, nem mi lennénk ám! Atinak vasárnap ki kellett húzni egy fogát (na, ez sem volt kis kaland…), így kedden az indulás előtti napon még nem volt biztos, hogy el tudunk-e menni, vagy Ati fut-e. Azt, hogy egyedül menjek, nem szerette volna, halasztani a vízitúrák miatt nem nagyon tudtuk volna, és a következő héten a kíséret sem lett volna megoldva, anélkül meg én mertem volna elindulni. Így aztán kedd délutánra vált biztossá, hogy szerdán futunk. Azért ennek is van előnye, nem volt időm izgulni.
Kecskéden a Szent Anna Ifjúsági Szálláson aludtunk (szuper szállás!), innét mentünk reggel Tatabányára a Turul emlékműhöz. Hajnali 4:30-kor, mikor elindultunk a start felé, még éppencsak elkezdett világosodni, és a szél miatt elég hűvös is volt. Mire elértünk a startot már nem fáztunk. Az indulás utáni első 3 km nem sok futható részt tartalmazott, Ati meg is jegyezte, hogy ha ilyen lesz, akkor meggyűlik a bajunk a szintidővel, ami a mi indulásunk napján 20:12 perc volt. ( A Vércsének 22 és 20 óra között változik a szintideje ).
Mivel meleg időre számítottunk (jó kánikula nem volt, de azért meleg volt rendesen), az összes olyan helyre odahívtuk a fiúkat (Barni és Somi a két fiunk frissített minket), ahova csak lehetett, így 2-3 kulacs/ fővel tudtunk futni.
10 km-nél az rajt utáni első QR kódot beolvastuk és siettünk is tovább, mert 13 km-nél találkoztunk az autóval. Kulacstöltés, és irány a tv torony, ahol a 17km-nél újabb kódolvasás. Nyúlok a telefonomért, de a zseb ÜRES!
Ati első reakciója: „visszamegyünk, megkeressük”.
Erre én: nem megyünk vissza, tudom, hogy hol van a telefonom.
Ati nem érti. Az elmúlt 7 km-en elvesztettem a telefonomat, és azt mondom, hogy pontosan tudom, hogy hol van?! A 10-es pont után eltettem, majd ahogy beértünk az erdőbe egyszer csak koppant valami, aminek olyan hangja volt, mintha a szemüvegem esett volna le. Visszaléptem, és közben megfogtam a mellényt, ott volt a szemüveg, így arra gondoltam, hogy biztosan egy fa volt amibe belerúgtam, és az jutott eszembe, hogy ultrán egy lépést sem megyünk visszafelé.
Felhívtam Barnit, hogy mi történt, erre mit mond a mi ügyes nagy fiunk, „ne izguljatok, megoldom”. El nem tudom mondani, hogy mennyire büszke vagyok a fiúkra! Egy ismeretlen terepen, az elbeszélésünk és modern technika alapján, igaz nem 10 perc alatt, de megtalálták a telefonomat, amiért nekünk csak annyi áldozatot kellett hozni, hogy egy frissítőpont kimaradt, így kicsit jobban be kellett osztani az innivalót.
Amíg ez az őrület tartott, hipp-hopp el is szállt 26 km. Ebben az volt a jó, hogy így már biztossá vált számunkra, hogy az utolsó szakaszt, ami közel 30 km lesz, találkozás nélkül, simán ki fogjuk bírni annyi innivalóval, amit így vittünk.
Ati órájáról ment a navigáció, így ő ekkor már töltötte egy ideje menet közben az órát, majd jött az enyém. Már nagyon felkészültünk, nem követjük el újra ugyanazt a hibát amit a Vérkörön, így be van állítva az az opció, hogy használat közben tudjuk tölteni. Egy darabig így is volt, majd mikor 90%-ra feltöltött (ekkor 45km-nél jártunk ), gondolt egyet, és elmentette az eddig megtett távot. Na gondoltam, ma sem lesz meg egyben a track, de ez ahhoz képest, hogy órákon át úgy tűnt nincs meg a telefonom, már nem számított. Indítottam egy új edzést, a 45-tel viszonylag könnyű számolni, úgyhogy hajrá tovább.
Ezen kívül már minden a tervek szerint alakult.
A táj nagyon szép volt, a pálya kifogástalan, a nap ugyan melegen sütött, de a szél néha-néha lengedezett egy kicsit, ami sokat javított a hőérzetünkön.
Ahogy fogytak a km-ek, láttuk, hogy a szintidővel nem lesz gond, sőt még az én áltálam célként kitűzött 18 óránál is jobb idővel tudunk beérni. Ez újabb lendületet adott. Az utolsó emelkedők egyikén baktattunk éppen felfelé, amikor lesifotó készült rólunk, amit Jakabházi Miki készített.
Köszönjük a fotót, a meglepi látogatást, és a bíztató szavakat. Egyik lábunkat tettük a másik elé, és arra is maradt még erő, hogy odafigyeljünk, és beengedjük a természet csodáit: az elcsendesedő nappali énekes madarakat, a szürkületben éledő szarvasokat, borzot, rókát, feketególyát.
Barniék Oroszlány szélére, ahol kiértünk az erdőből, még a biztonság kedvéért eljöttek elénk, de itt már csak letettük a lámpát, a powerbankot és egyéb felesleges dolgokat, és az utolsó 4 km-en szerintem viszonylag jó tempóban befutottunk a célba.
A 108 km (3000mD+) 16 óra 31 perc lett.
Bár már fél tíz volt mire beértünk, így is kijött elénk a szervezők részéről Csige Feri, amit ezúton is nagyon köszönünk.
Köszönjük szépen Barninak és Somának a szuper kíséretet, Lubics Szilvinek pedig a felkészítést.
Esetleges segítség a későbbi indulóknak, mi ezeken a helyeken találkoztunk a frissítés miatt a srácokkal:
