#őröltség #hosszú# fárasztó# fájdalmas# küzdés# gyönyörű# napsütés# eső# szél# kávé# mindenzárva# defekt# sötét# kitartás# hiszti# vasútiátjáró# gödör# cél# büszkeség…
Csak azért hogy hűek maradjunk a rólunk kialakult képhez, miszerint őrültek vagyunk, a rendkívül húzós hét után és kettő húzósnak ígérkező hét előtt, az egyetlen szabad napunkon ahelyett, hogy 9-ig aludnánk, majd a nagy semmittevésbe elfolyna a nap, úgy döntöttünk inkább teszünk egy kört a Balcsi körül, kb. 200 km egy nap alatt.
Reggel 5-kor keltünk, 6-kor Kiskanizsán felvettük Erzsi nénit, és irány Balatonfenyves, vasútállomás. 7:03-kor startoltunk el Keszthely irányába, és úgy képzeltük, hogy Keszthelyen iszunk egy finom kávét. Én azt hittem nyáron a Balatonnál, főszezonban ez nem jelenthet gondot, de tévedtem. Egész nap – a reggeli kávétól kezdve, az este vásárolt utolsó vízig – mindenért „meg kellett küzdeni”. Folyton csak azt néztük, hogy vajon valahol van-e nyitva valami vasárnap, még a bringás feltöltőpontok is csak hellyel-közzel voltak nyitva. Badacsonyban egy ilyen helyen ettünk egy maratoni melegszendvicset reggelire (na nem a mérete volt maratoni, hanem az elkészítés ideje), ekkor 50 km-nél jártunk, és Ati már szinte az összes vésztartaléknak szánt finomságot kiette a bringás táskámból :-). 100 km-ig nagyon könnyedén haladtunk, még akkor is amikor az északi part dombjai egymás után jöttek. Aztán egyszer csak amikor már láttuk a Tihanyi apátságot azt is látnunk kellett, hogy a Szemes és Aliga felé bizony nagy eső van, reménykedtünk, de hiába, előkerültek az esőkabátok. Csopakon nem találtuk meg azt az éttermet amit ajánlottak nekünk, így Alsóörsön egy kellemes helyen (Kapitány Vendéglő) ebédeltünk, ahol az étel is finom, a személyzet nagyon segítőkész és udvarias volt. Mire az ebéddel végeztünk, az eső is elállt, így a vizes út miatt ugyan még esőkabátban, de már nem ázva indultunk tovább. Itt már el kellett telnie jó néhány percnek ahhoz, hogy újra felvegyük az „üzemi hőfokot”, persze csak Erzsi néninek és nekem, mert hát Ati egy gép, neki semmi baja nem volt. Már majdnem elértük Balatonszemest, és a lejtőn gyorsabban haladtunk, mint az úton araszoló kocsisor, mikor Ati egyszer csak megáll, és közli, hogy neki bizony defektje van. Ezt tudtam eddig is, de most a bringájára gondolt. Mivel volt nálunk belső, így nem ragasztgattunk, hanem csak kicserélte, és már mehettünk is tovább. Az északi parton egy élmény volt tekerni, csodálatos, változatos a táj, egy egy domb tetején jól esik fújni egyet, és gyönyörködni a környezetben. Ahogy elértünk Világost az elénk táruló látvány megérte a már mögöttünk lévő 130 km-t, és azt nagyon szép hosszú emelkedőt, aminek a felénél már azt éreztem, hogy ez biztosan a Holdra visz, még jó hogy előtte levettük az esőkabátokat. Innét már minden megállás után sokáig tartott a „boot-olás”, és minden pici egyenetlenséget óriási kráternek éreztem. Siófokon a vasútállomáson a találkoztunk Ricsivel, aki leváltotta Erzsit, mert neki ma csak ennyi ideje volt. Itt már elég késő volt 19:40-kor indultunk tovább az utolsó 55km-re. Én szokás szerint nehezen, Atinak az összes problémája az volt, hogy le fog merülni az órája, és mi lesz a GPS track-kel, Ricsi meg a huszonévesek energiájával és pihenten pattant a nyeregbe. Na, gondoltam magamban szép kilátások, de a fiúk rendesek voltak, nem hagytak el. Az utolsó 50 km első 10 km-re még egész tűrhető volt, utána viszont egy közel 30 km-es szenvedés, nyűglődés következett. Lassultam, sötétedett, a combjaimban egyre erősödött a fájdalom, amit a magnézium is már csak egy kicsit tudott enyhíteni. Ha elég sokat gondolkoznék biztosan tudnék olyan testrészt említeni amim nem fájt, de most nincs annyi időm. A fenekem annyira fájt már, hogy olyan szinten „kerültem” a gödröket, és a fekvőrendőröket, hogy még az útjelző tábla árnyékánál is kiálltam a nyeregből, csakhogy ne üssön – nem mintha a felállás nem fájt volna -. Közben újra ránk került az összes ruha, mert a levegő egyre csak hűlt. Ati félelme is beigazolódott, lemerült az órája, így elindítottuk az enyémet, és ugyan 100 m hiányzik, majdnem jó a track. Szerencsére a déli part egyenes volt, itt már hegyet nem kellett mászni, sőt dombot sem, de itt már egy egy vasúti átjáró is komoly kihívást jelentett. De ekkor jöttek a fiúk, és úgy döntöttek, hogy lelket öntenek belém, és Ati közölte, egész jó az időnk egy maratoni futáshoz…. úgyhogy menjünk már egy kicsit gyorsabban, mert mindjárt eldől oldalra a bringával. Ricsi sem szeretett volna lemaradni tőle, ő is biztatott, hogy nem baj, ha ilyen lassan megyünk, akkor még két óra és elérjük a célt. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy mindjárt elérjük Fonyódot, és onnét már csak 5 km, erre a táblán az állt, hogy Fonyód 10. Na itt kicsit hisztis lettem, mire a fiúk felajánlották, pihenjük 5-10 percet -amit egyáltalán nem akartam, mert hát utána el kell indulni – vagy hogy ők visszajönnek értem kocsival. Gondolt magamban, én nem azért tekertem közel 200 km-t, hogy az utolsó 10-en feladjam, és ekkor jött egy újabb vasúti átjáró, ahol pirosat kaptunk. Amíg várakoztunk megismerhettük egy orosz punk együttes nem túl élvezetes zenéjét, de mivel ami nem öl meg az erősít, így én is erőre kaptam, és az előttünk álló 7km-t a fiúk előtt tekerve tettem meg, arra koncentrálva, hogy nemsokára megpillantjuk a vidrabuszt, ahol vár a jó meleg felsőm, és akkor már elmondhatjuk, hogy megcsináltuk. Egy kör a Balaton körül 208 km, nettó átlagsebesség 17,3 km/h. Ez az első, tapasztalatgyűjtő bringás Balaton kerülésünk volt, és remélhetőleg lesz még alkalmunk javítani az eredményeken. Jövőre Atit bringával kísérem Ultrabalatonon, így ha nehéz is volt, de mindenképpen hasznos volt. 🙂
Detti
