Három a magyar igazság, egy a ráadás
A 2019-es Ultrabalaton szám szerint a tizenharmadik rendezés.
Először Székely Petivel párban indultunk még 2015-ben, utána háromszor egyéniben (2016. 2017., 2018.), így az idei nekem a negyedik alkalom volt egyéniként.
A beszámolóban a lila színnel írt szövegrészeket Detti írta.
Az idei rendezés annyiban más volt, hogy a start helyszíne Balatonaligáról átkerült Balatonfüredre. Az útvonal maradt ugyanaz, csak pont egy maratoni távval odébb csúszott az egész. Kíváncsi is voltam, hogy hogyan fogom majd megélni azt, hogy az eddigi, már megszokott helyszínek mind-mind 40 kilométerrel kevesebb megtett távot jelentenek. Ahol eddig megvolt a 100 kilométer, ott még csak 60, ahol megvolt a táv fele, ott még csak 70 kilométer, ahol pedig eddig a cél volt, onnan még vissza van egy maraton.
A régi helyszín a jóval zöldebb környezet miatt és a Balaton közelsége miatt valóban szebb volt. Az új, balatonfüredi helyszínen a parkolás szerintem könnyebb, az autók közelebb voltak a rendezvényhelyszínekhez, ami azért a cuccolás és pakolászás miatt nem mindegy. (A WC is kulturáltabb, bár jövőre szerintem érdemes lenne pár plusz toi-toi WC-t is betenni még, mert néhányszor úgy tűnt, hogy az épületekben lévők mennyisége nem elegendő. Főleg start előtt, de látva, hogy egyéni vagyok, előre engedtek a sor elejére.)
Összességében nekünk nem volt problémánk az új helyszínnel. Szerettük azt is, és szerettük ezt is.
Detti:
Vannak dolgok, amik állandóak:
- májusban UB,
- készülődés, egy hétig kerülgetjük a lakásban az itt-ott csoportosított dolgokat,
- az időjárásnak megfelelő ruházat, idén négy évszakra készültünk,
- „csak 1 kör”,
- „azért mert ott van”,
- „nem fáj, csak máshogy jó”,
- a „csapatunk”:
– Ati, hát övé a legnagyobb feladat, ő fut, végül is ő találta ki, én, aki biciklin kísérem, mert 2002. májusában megígértem neki, hogy jóban, rosszban ♥ ,
-a fiúk, akiknek szoktam mondani, hogy rossz helyre születtek, ha nyugodt életre vágynak, mellettünk egy dolog állandó, az, hogy állandóan megyünk,
-és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Krisztián, Ati tesója, aki 4 éve igent mondott a sofőrködésre, és azóta mindig.- a rengeteg biztató üzenet (ezer hála érte)
- a meglepetés látogatások a pálya szélén (el sem hiszitek, mekkora erőt adnak ezek a percek),
- vízzel nem lehet UB-t futni,
- 160 km körül ” jövőre nem jövünk”,
- 180 km soha nem érünk oda,
- 200 km már sétálva is beérünk.
Vannak amik változnak:
- az időpont 1 héttel korábbra került,
- a versenyközpont helyszíne,
- a résztvevők száma.
Visszakanyarodva a felkészülésre: A tavalyi UB után végigvízitúráztuk a nyarat. (Vízitúra szervezéssel és kajakbolttal foglalkozunk, tehát nekünk ez a szál munka és hobbi is egyben.) A sok vízitúránk mellett tavaly nyáron lezajlott az UltraRába, ami sokban hasonlít, és persze sokban el is tér a futástól. De 200 km feletti evezés másfél napon keresztül folyamatosan, sokkal többen hasonlít egy 200-as ultrafutáshoz, mint azt gondolhatja, aki még nem vett részt ilyenen. Ősszel tavaly is voltam a Vadlánon, amiről megint csak jót és jót és jót tudnék írni. Így a tavalyi UB után nem vittem túlzásba a versenyeket, a két UB között csak a Vadlán futóversenyen és egy ultra távú evezős versenyen jártam. Futni persze futottam, egy hetem általában úgy nézett ki, hogy hétfőtől péntekig, általában reggelente lefutottam 12-15 kilométert, abból összejött heti 70 km körülbelül, néha több, és minden hétvégén kajakoztam-kenuztam mellé még olyan 20-40 kilométert (évi 130 nap vagyok vízen kb.). Végig úgy éreztem, hogy az edzésmennyiség pont elég, nem sok, nem kevés. Meg aztán nem akarom én a hobbi-futogatásnál komolyabban művelni ezt a dolgot, maradjon meg csak hobbinak, a kajakozás mellé pont jó, mert ezt is szeretem csinálni. De csak addig érdekel, amíg nincs magam felé valami megfeleléskényszer és komolyabb elvárás. Sokat futottam egyedül vagy a kutyákkal, és nagyon sokat futottam a mi kis Vérbagoly csapatunkkal a hajnali erdőkben, nagyon sokat kaptam tőlük edzésben és barátságban is. Télen persze idén is voltam Szilvi ultrafutó táborában, az is nagyon jó volt, nagyon durva futók járnak oda, csak kapkodom a fejemet, hogy milyen komoly sportolók között lehetek. Kicsit aggódtam, hogy a sok sár miatt egyszer elvernek (szerintük én vagyok érte a felelős 🙂 ), de idén is megúsztam. Meg persze néha-néha elindulnak a DZD-n is próbálkozók, azért azzal is van valamennyi tennivaló. Röviden: a felkészülés teljesen rendben volt, nem hátráltatott se sérülés, se más.
Ahhoz képest, hogy az előző Ultrabalatonok előtt micsoda izgalommal és precizitással készültünk, az idei előkészületeket nem vittük túlzásba. Az UB előtti nap már nem nyitottuk ki a kajakboltot, így azért volt egy délelőttünk összepakolni. Pénteken csak Dettivel ketten mentünk le Balatonfüredre, a többiek szombaton hajnalban érkeztek. Mi barátoknál aludtunk pénteken éjjel, így idén a lakóautó otthon maradt, mikrobusszal mentünk. Az autós kíséretünknek sokkal könnyebb volt ezzel kísérni, mint a lakóautóval.
Ahogy az eddigi években is, Detti kísér végig bringán, én futok. Fiaink Somi és Barni, Krisztián bátyámmal kísérnek autóval. Tökéletes, el vagyok kényeztetve minden évben, semmire, de tényleg semmire nincs gondom, csak tegyem egyik lábamat szépen a másik után.
Pénteken kora délután megérkeztünk a versenyközpontba. Sok jó baráttal találkoztunk, megörültünk egymásnak, beszélgettünk. Felvettük a rajtcsomagot, nem is volt sor, hamar megkaptuk. Az idei póló tetszett, finom anyaga van, nekünk tetszett a minta is, a szín is, a 13-as számmal a B betű az UltraBalaton nevében ötletes.
Szokásos tésztaparti, mi még a tömeg előtt voltunk, úgyhogy ezt hamar letudtuk. A tésztaparti után volt az Athletes Garden, az egyéniek számára elkülönített részen egy technikai értekezlet az egyéni indulóknak és bringás kísérőiknek. Mi igazán újat nem hallottunk, minden ismert volt az előző évekből, vagy az idei újdonságokat már olvastuk a honlapról, de mindenképpen jó újítás ez is.
Ezután az értekezlet után ünnepélyes megnyitó a nagy sátorban. Hangulatos és megható volt, ahogy az előző években is. Szeretjük az Ultrabalaton megnyitókat. Kedvenc részem, amikor felállnak az először egyéniként indulók, nem felejtem el, milyen érzés ott állni először.
Megnyitó után elautóztunk Balatonalmádiba barátokhoz. Czeglédi Zoli barátunk családjánál aludtunk Dettivel. Kislányuktól, Larinától idén is megkaptuk a varázserőt adó rajzunkat, ilyen varázslat birtokában gyerekjáték körbefutni, és körbetekerni a Balatont.
Beszélgettünk, megvacsoráztunk, és időben lefeküdtünk aludni.
Reggeli 5 órakor ráértünk felkelni, ez a közeli szállás és a 7 órás start nagyon jó volt, rendesen ki tudtuk pihenni magunkat. Kipróbált, bevált, kényelmes ruhákat és cipőt (kb. 200km-es Hoka Bondi 6) vettem fel. Hajlatokat és a lábfejemet bekrémeztem, ekkor még nem tudtam, hogy az éjjeli esőben ennek mekkora jelentősége lesz.
Balatonfüredre érve gyorsan és gördülékenyen ment minden a start előtt.
Chip olvasás után minden egyéniről készült külön egy fotó, ami nagyon jó, de emiatt jó 10 perccel megcsúsztunk a starttal.
Az egyéniek elindultak, majd utánunk elindították a bringás kísérőket is.
A start után vörös hajával Csipi ott állt az út szélén, és szurkol, vigyorogva kiáltja felénk:
„Az összes DZD teljesítő átka kísérjen utadon, az összes sárért, eltévedésért, szívásért. Otthon ülnek, és böködik a vudu babát…” 🙂 Köszönjük Csipi az útravalót,tökéletes motiváció volt, bevált.
Detti: Hogy hogy is éltük meg ezt a közel 31 órát? Minden évben, amikor ülök a biciklin, arra gondolok, hogy egy diktafonra rá kellene mondani az aktuális gondolataimat. Biztosan érdekes lenne, ahogy a kezdeti izgalom, az egyéniek elindítása –lehet megkövezni, nálam ez elérzékenyüléssel jár – , aztán a bicajos kísérők elindítása után, ahogy ebből a FLOW érzésből feladat lesz, számomra egy olyan feladat, amiben Ati van az első helyen. Feladat, aztán munka, monotonitás, fáradás, álmosság, aztán mit keresek én itt, majd a felkelő nappal, és a folyamatosan fogyó kilométerekkel érkező reménysugár, amikor már csak egy maraton van hátra, és az utolsó előtti ponton történő átöltözésig, amikor újra hatalmába kerít minket a FLOW. Bizony nagyon sok gondolat megfordul a fejemben. Ezen gondolataimat olvashatjátok, vagy átpörgethetitek kinek, hogy tetszik.
Szóval, az elején a flow, az kitart egy jó darabig, bár az első néhány km azzal telik, hogy valahogy utolérjem Atit, de itt még minden rózsaszín. Beszélgetés a rég látott ismerősökkel, gyönyörködés a tájban, az egyik frissítő a másik után, Ati jó ütemben halad, a nap süt, a szél tengerként ringatja a gabonamezőket.
Közben az ember lánya teszi a dolgát, leveszem az asztalról amit kér, viszem utána, töltöm a kulacsot, stb stb, ezek a feladatok, amik kitartanak a verseny végéig,
Nekünk kellett az elején még egy kilométert pluszban futni, hogy a Spartathlon kvalifikáció miatt meglegyen a táv, mire visszaértünk erről a plusz karikáról, a bringás kísérők már ott vártak minket. Csatlakozni nem nagyon tudtak a futójukhoz, mert az első 5 kilométeren elég szűk volt az út. Detti is csak a tihanyi elágazás után tudott utolérni. Természetesen a bringatúrások nem tudtak itt se várni türelmesen, az egyénieknek és a bringás kísérőknek kellett félreugrálni többször is. Nem szeretném megbántani a bringatúrásokat, természetesen nem mindenkire igaz amit írok, de nagyon sok bringatúrás egyáltalán nincs figyelemmel se az egyéniben, se a csapatban futókra. Az egyik bringás éjszaka a frissítő asztal mellett cigizett, meg is kértem a személyzetet, hogy küldje el. Egy ultrafutó versenyen a frissítő asztalnál cigizni? Normális???
Jövőre terv szerint az egyéniek egy nappal előbb, külön indulnak majd. Nem tudom, milyen lesz majd úgy. Talán az is elég lenne, ha az egyénieket és a 2-3 fős csapatokat tennék külön. Azt én is érzem, hogy a nagyobb csapatoknak az Ultrabalaton egyre inkább megy át buliba, több a buli, kevésbé fontos a futás, a kisebb létszámú, és így nagyobb távokat futókat, nem a szervezők, hanem a futók egyre kevésbé biztatják, ismerik el. Engem ez annyira nem zavar, de biztos van olyan, aki erre érzékenyebb. A négy egyéni UB-n minket a többi futó igazán nem zavart soha, a száguldozó bringatúrásokkal voltak csak rossz tapasztalataink.
Első 7 kilométer sík után, Aszófőnél kezdődik az Ultrabalaton szintesebb része. Ez a szintes rész egészen Salföldig hullámzik, aztán itt, 47 kilométernél a hullámvasútnak vége is van, ezután számottevő szintes szakasz már nincs. Talán még 180 kilométer környékén a tavalyi célnál lévő, Aligai magaspart, de az is inkább azért, mert ott már fáradt mindenki. Nekem annyira nem baj a szint, hozzá vagyok szokva, a legtöbb edzésemet enyhén szintes erdei utakon futom. Alföldi gyerekeknek és sokat síkon futóknak biztos durva lehet. Nekem az egyik kedvenc részem az UB-n. Szép, változatos, és itt még friss vagyok.
Én ezt az Aszófő – Salföld közti maratoni szakaszt próbáltam okosan, de azért haladósan megtenni. Jól ment, az eredeti tervhez képest gyorsabb is voltam, pedig figyeltem rá, hogy ne kapkodjam el. Autós kísérőink mindig előrementek a pontokra, Detti figyelt, hogy egyek, igyak, magnézium, só, minden meglegyen. Az idő melegedett, az ígért hőmérsékletnél sokkal melegebb lett. Az egyéniek el is kezdtek páran jegelni, néhányszor én is elfogadtam Sziszóéktól (Editet kísérték) a jeget, de én annyira nagyon nem éreztem szükségét akkor.
Detti: Aztán egyszer csak látom az arcán, hogy nála már nincs meg a flow, gond van, nem jó a gyomra, nem akar enni, csak vizet inna…., vízzel nem lehet UB-t futni. Az idén ez nagyon sokáig tartott, kb. 60 km-t tettünk meg úgy, hogy alig evett. Biztatom, dicsérem, nyugtatom, noszogatom, de nem nagyon tudok rá hatni. Aztán egyszer csak jobban lesz, és kb. annyira nem tudjuk, hogy mitől lett jobban, mint ahogy azt sem hogy mitől lett rosszul, és ez határozottan látszik a tempóján.
Valószínűleg mégsem frissítettem eleget, keveset ettem, úgyhogy emiatt elgyengültem, hasmenés és hányinger nem volt, csak nem volt kedvem nagyon enni, és fáradtnak éreztem magam. Volt már ilyen, annyira nem ijedtem meg tőle. Ismerem, tudom, hogy ez elég sokáig el fog tartani, órákon át, de vége lesz majd, addig le is fogok lassulni, de az ultrában az a jó, hogy nincs olyan mély gödör, amiből ne lehetne kimászni. Ha kivárod, és nem csúszol ki a szintidőből. Úgyhogy kicsit lassabb tempóban, de szépen haladtunk tovább, Detti meg feltette az „egyél, mert vízzel nem lehet UB-t csinálni” lemezt.
Ezt csak a kanizsaiak fogják viccesnek tartani, de beidézném Norbi FB hozzászólását a rosszullétemre: „Sáska gyerek, hagymát neki!”
53 km Varga pincészet. Nagyon figyelmes személyzet a ponton, minden kívánságunkat lesik, és végre leves. Köszi!
Sok ismerőssel találkozunk, vannak, akik egyéniben futják, velük folyamatosan kerülgetjük egymást, pár baráti szó, és haladunk tovább. Vannak csapatban futó ismerősök, kielőznek, és futnak tovább, vannak szurkoló barátok, velük is jó találkozni, a pincészet után LesiZoli el is kísér egy darabon.
Fogynak a kilométerek, elérjük Keszthelyt, 86 km. Az egyéniek külön wc-je is persze foglalt. Nem nagyon érdekli a csapatokat a felirat a wc-n, ezt más egyéniektől is hallottam. Végre egy felszabadul, az ajtó nem zárható, csak háromszor nyitnak rám. Megkérem a frissítőnél a személyzetet, hogy egy kis vizet legyen szíves öntsön a kezemre, megmosnán. Azt mondja, hogy menjek le a Balatonhoz, ott mossam meg. Nem fogok 86 km futás után a kövek között bukdácsolni. Elveszek egy pohár vizet, és egy egyéni segít, ráönti a kezemre. A végeredmény ugyanaz, csak termeltünk egy műanyag poharat szemétnek…
Keszthelyen több ismerőssel is találkozom, meleg étel is van, igazi buli hangulat az állomáson, de nem időzöm sokáig, megyek tovább.
Keszthely és déli part közti szakasz következik, ezúttal világosban. Összefutunk többen. Peti, Németh Zoli, Edit. Nincs időnk a neten figyelni, hogy kivel mi a helyzet, egymást kérdezgetjük, hogy ki tud valakiről valamit. Béla és Ádám eléggé lemaradva mögöttünk, nem jó… Hodák Sanyi, egy volt tanár kollégám kísér egy darabon, később a déli partra érve Hetti és Balázs, egy baráti család vár, és lep meg a szurkolásával.
Dettit sokan fel is hívják, érdeklődnek, hogy mi van velünk. Jólesik a figyelem és az érdeklődés.
A 100 km meglett 12 órán belül, úgyhogy minden rendben volt, idő van. Bár igaz, az eredeti tervemhez képest itt 20 perc csúszásban voltam.
Balatonmáriafürdő, 102 km. Az egyik kedvenc frissítő helyem. Ezúttal is kedvesek, a meleg leves finom. Furcsa, hogy világos van, ide mindig már éjjel szoktunk érkezni. Jó a tudatnak, hogy idővel jól állok, de rossz, hogy még nincs meg a fele, tavaly itt majdnem megvolt a kétharmada.
Detti: Mondhatnám, hogy ez lesz a monotonitás szakasza, hogy haladok mellette, teszem a dolgom, de a monotonitás még várat magára. Hűl a levegő, egyre több réteg ruha kerül rám, még jó, hogy télre készültünk, így van téli futógatya 2 db, termo garbó, softshell kabát, sapka, vastag kesztyű, elvégre május van. És mintha ez még nem lett volna elég, villámlott, és jött a szele is, tehát rám került még egy esőnadrág és egy esőkabát is. Aztán megjött a monotonitás is, az eső csak esett, és esett, hol van már a flow? 🙂
Ahogy sötétedik, Detti minden állomáson felvesz magára valami új ruhadarabot, nagyon hűl a levegő. Besötétedik teljesen, és a sötéttel érkezik az eső is. Nyugtatom magam, nem baj, csak egy-két zápor lesz, az belefér. Rövid szünetekkel esett az eső egész éjjel, és esett még másnap délelőtt is. Hol kevésbé, de voltak durva időszakok, amikor mintha öntötték volna. Hideg volt, és bár esőruhában voltunk, és felöltöztünk, de teljesen átáztunk így is. Aggasztó volt, hogy egész éjjel vízben cuppogott a lábam, és a talpam miatt aggódtam.
Németh Zoli barátom FB oldalán olvastam egy idő illő idézetet:
„Ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt”
(Dolly Parton)
Annyira nem volt rossz az idő, mint 2 évvel ezelőtt, vagy ma, amikor a verseny után pár nappal ezt a szöveget írom. Mindenben meg kell keresni a jót.
Valószínűleg az éjszakai rossz idő miatt, de annyira nekem se volt kedvem futni. Itt elengedtem a kitűzött célidőt, időm van, szépen kényelmesen majd beslattyogok. Az természetesen fel sem merült egyikükben sem, hogy kiszálljunk.
Szóval, hogy őszinte legyek, azért ezt lehetett volna jobb idővel csinálni a rossz időjárás ellenére is, csak éjszaka nagyon elkényelmesedtem, és sumákoltam, Detti hiába mondta, hogy haladjunk gyorsabban.
Nem mondanám, hogy komoly holtponton lett volna, volt pár nehezebb időszak, de nagy mélységekben nem jártam. Ha jobban tolom, akkor azért lettek volna nagyobb gödrök…
Detti: Azt hiszem, ezen a ponton kell elmesélnem azt az érzést, amire nem tudom, mi lenne a jó kifejezés, ha egyáltalán van. Az eső egyfolytában esik, néha a szél is fúj, hideg van, álmos vagyok, a ponton ahol ott a szuper kávégép, a fiú –akinek legalább annyira elege volt mint nekem – nem képes kávét kicsikarni a gépből, nem mondom, hogy nem jön elő belőlem a mit keresek én itt? Főleg ha azt is hozzávesszük, hogy ezen a szakaszon inkább éreztem úgy, hogy egy csökönyös szamarat kísérek, mintsem az én céltudatos erős férjemet. Sorra gyártotta a kifogásokat, amihez foggal körömmel ragaszkodott. Bármit is mondtam, semmi nem hatott rá.
Szilvi is felhívott többször, mondja is Detti, hogy Szilvi a legjobb dopping, mert utána mindig jól futok.
Éjszaka Detti nagyon álmos. Kétszer is elaludt a bringán, egyikből majdnem lett is egy nagy esés. Nagyon féltettem, hogy elalszik, és elesik. Detti próbál kávét vadászni, elég kevés sikerrel.
Jön a hajnal, az nagyon jó, utána már annyira nem vagyunk álmosak.
Detti: Világosodik, mintha a hold magával vinné az álmosságot is, csak a felhőket nem vitte, azok maradtak. Ekkor már Siófok körül jártunk. Nem esett, és a Balcsi fölött megjelentek az első reményt adó napsugarak is. Ezt látva úgy döntöttünk száraz zoknit cipőt veszünk. Szuper érzés volt a jéggé fagyott lábaimat szárazba burkolni. De minden, ez is elmúlt. Az égiek még 5 percet sem adtak, újra öntötték az esőt. Na, amire itt gondoltam, azt inkább nem írom le. Kellett néhány km, és emelkedő, hogy ismét beletörődjek a megváltoztathatatlanba. Aztán végre elállt az eső, a nap is kisütött. Volt még száraz ruhánk bőven, de akkor meg már arra gondoltam, hogy aki megáztatott, megszárít, nem öltöztem át.
Az esőben a jobb térdemet véresre dörzsölte az esőkabát, és a talppárnám nagyon szétázott az éjjel, azt sokkal jobban be kellett volna krémezni.
Balatonaligai magaspart, szuper hely máskor, most elég gyilkos volt megmászni. Hiába a meseszép látvány, esik az eső és erősen fúj a szél, most a kilátás sem tud kárpótolni. Tavaly itt volt a vége. Még egy maraton, nem! Már csak egy maraton.
Hallom a híreket ismerős futóktól, az éjszaka jól megritkított minket sajnos, sok barátunk kiszállt. Peti nagyon jól jött végig, Aliga után összeakadunk, megyünk kicsit együtt. Nem kérdés, ez már meglesz minden egyéninek, akivel találkozunk. Van még a szintidőből.
Melegszik az idő, sorra kerülnek le a ruhák, én is leveszem az esőruhát, ami alatta volt, időközben megszáradt rajtam. Elhatározom, hogy a cél előtt mindenképpen felöltözöm valami normálisba, mert ebbe úgy nézhetek ki, mint valami idióta.
190 kilométernél mellettem terem Runy kutya. Hja, hozta a gazdáját is… Na, ez a lüke LesiZoli elkezdi mondani, hogy „Vidra, gyere szállj ki, itt a kocsim, beszállsz, elviszlek szívesen Füredre. Látom, fáradt vagy, vége lesz ennek a szarnak, Dettinek se kell akkor tovább szenvednie.” Azért persze hozzáteszi, hogy azért ezt nem merné mindenkinek mondani, tudja, hogy nekünk mondhat bármit, mi úgyis végigmegyünk. 🙂
LesiZoli el, Detti egyből kap egy defektet… Több, mint gyanús… 🙂 Akarunk telefonálni a tesómnak, hogy a tartalék bringát hozza el, de nincs rá idő, mert Peti kísérője, Donát, pillanatok alatt egy varázslattal (és egy spray-vel) megoldja a problémát.
Na, itt meguntam az UB-t, a talpam is egész jól volt itt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy innen bekocogok. Meg is lepődtem, ha a végén simán megy egy félmaraton, akkor miért tökölünk még mindig itt, már bent kellene lennünk, és nyalogathatnám a sebeimet.
A cél előtt 5 kilométerrel megálltunk a kocsi mellett, letörölgettem a kezemet és a lábamat nedves törlőkendével, mert nagyon ragadtam a kosztól, és átöltöztem tiszta ruhába. Na, ennek nem sok értelme volt, majd később kiderül, miért. 🙂
Detti: Ez már „az egyre fogyó km”-ek, és a lassan újra megérkező FLOW része a beszámolónak. 🙂 Igen átöltöztünk, mint a nagyok, mert ki akar egy ronda zöld esőgatyában célba érni? Meg azért is, mert ez egy ünnep nekünk, fontos a befutókép, mert azt nézegetjük a monitorunkon a következő UB-ig, fontos, mert embert próbáló 31 óra ér véget nemsokára. Újra megcsináltuk EGYÜTT, a CSAPAT.
Az utolsó két frissítő ponton a fogadtatás, a zene, a taps, a biztatás… Csak az tudja, miről beszélek, aki mögött ott van 215 km. NAGYON KÖSZÖNJÜK!
Futunk tovább, Füreden a sétányon utolértem Petit, aztán olyan léglimányt húztam magam után a félelmetesen gyors kb. 8 perces tempójú futásommal, hogy behúzta Petit is a célba. Az utolsó kilométereket együtt nyammogtuk le.
Egymást átölelve értünk oda a chip leolvasásához Peti barátommal. Jaj, tényleg megható volt. 🙂 Belöktem magam elé, csippantson először, legyen idén előttem, majdnem összejött neki, de mégse. Nekem volt egy vonat miatti 1 perces idő-jóváírásom, úgyhogy a 221 km-en (223-at mértem, de mindegy) rávertem Petire egy percet, mint utólag kiderült. 🙂
Ez volt a negyedik egyéni UB-m, az eddigi legrosszabb idővel, de nem baj, jó volt ez így is. Egy óránk így is bent maradt még, nem rezgett a léc.
273 egyéni induló volt, ebből 103 ért be szintidőn belül, én a 71. lettem. (30 óra 56 perc)
A hagyományos családi befutóképet Dettivel és a srácokkal idén se maradhatott el, együtt futottunk be a célba most is.
A célban Zarándy Andrástól kaptunk egy kis pezsgős fogadtatást. Még két nap múlva is a pezsgőt próbáltam leszedni a szemüvegemről. Érdemes volt átöltözni a cél előtt pár kilométerrel. 🙂
Megvan a negyedik szalag, megvan a befutóérem. Kaptunk finisher pólót is, ami a versenykiírásban még nem is volt benne, nagyon szép, és köszönjük ezt is!
A célban ettünk egy meleg levest, a pezsgős ruha miatt átöltöztem gyorsan, ha jól számolom, akkor ötödik alkalommal ezen az UB-n. Volt olyan év, hogy amiben indultam, abban voltam a záróünnepségen a színpadon, és vártuk az utolsó beérkezőket és a záróünnepséget.
A záróünnepségen a csapatok eredményhirdetése megelőzte az egyéniek köszöntését idén is. Nem lepődtem meg, mivel mindig ez van, de sok csapat, miután a saját kategóriájának megvan az eredményhirdetése, és megkapják a nyereményüket, lelépnek. Ugyan már! Ennyire ne legyetek már puhányok, mindenki fáradt, de tiszteljed már meg a többi társadat azzal, hogy te is megtapsolod, ahogy ők is megtapsoltak téged. Persze, akinek nem kabátja, ne vegye magára…
Az egyéniek köszöntése minden záróünnepségen megható. Szeretem.
Mi finisherek kaptunk diplomát, ez is egy apró gesztus, de jól esett.
Nyugi, mindjárt vége, de előtte még világbéke és köszönöm szekció:
Dettinek köszi mindent, nem csak most a bringás kíséretért, hanem úgy általában is, egy csoda a lány, a világon a legnagyobb, aki ismeri, tudja.
Barni, Somi, Krisztián bátyám autóval a stabil pont a kíséretünkben. Pontosak, mindig ott vannak, ahol lenniük kell. Tökéletesek ők is.
Detti: Én is csatlakoznék. Köszönet a biztató üzenetekért, amikre nem volt idő válaszolni, köszönet az érdeklődő, segítő, ébren tartó telefonokért. Köszönet a személyes találkozásokért.
Köszi Ati, hogy kibírtál akkor is, amikor a véredet szívva noszogattalak, remélem jövőre nem keresel másik bringás kísérőt.
Köszi fiúk, hogy elviselitek bolond szüleiteket.
Köszönet illeti az UB szervezőit és mindenkit, aki akármelyik frissítőállomáson, akármelyik kereszteződésben állt, idén is nagyon jó munkát végzett mindenki. Köszi mindenkinek, köszi Muki!
Világbéke.
Tudom, mit teszek jövő májusban.
