Fél év eltelt már az Ultrabalaton óta, de nem került fel a blogunkba beszámoló. Terveztük, hogy majd megírjuk, de mindig csak elmaradt. Detti írt is róla még akkor egy vázlatot, ez olvasható kicsit lejjebb, de én egy nyúlfarknyi Facebook poszton kívül nem írtam semmit.
A harmadik UltraBalatonunk. Többi kép a szöveg alatt alul.
Az UB után folyamatosan vízen voltunk, gyakorlatilag az egész 2018-as évet, januártól kezdve egészen mostanáig, októberig végigeveztük. Ennyi idővel a verseny után már egyértelműen nem lesz ugyanaz, mintha akkor megírtuk/megírtam volna, de azért pár gondolat, hogy mégis maradjon valami nyoma. Nem lesz hosszú, idén nem volt nagyon dráma, nincs miről írni, elindultunk, futottam sok-sok órán át, Detti tekert mellettem, majd másnap délben beértünk.
Az idei Ultrabalaton volt a harmadik egyéni indulásom.
Első UB 2016, második UB 2017. Ha valaki nem tudja: az Ultrabalatonon a Balatont kell körbefutni, 221 km, szintidő 32 óra.
A felkészülési időszakot a tavalyi évnél kicsit kevesebb kilométerrel, de szépen végigcsináltam sérülés és minden más gond nélkül. A verseny előtt készítettem egy időtervet, az elsődleges cél a szintidőn belüli beérkezés volt, de azért szerettem volna idén egy 30 órán beüli, kettessel kezdődő időt megfutni. A szervezésről én idén is csak dicsérően tudok szólni, nekem semmivel nem volt bajom, én egyéniként éreztem, hogy Mukiék próbálnak az egyéniekért mindent megtenni amit lehet. Az összes olyan negatív észrevétel, amit különböző helyekről olvastam vagy hallottam, igazság szerint engem egyéniként nem érintett. A csapaton nem változtattunk, Detti idén is bringával kísért, tesóm-Barni-Somi pedig jöttek a lakóautóval körbe, ahogy mi haladtunk. Az időjárás ideális volt, ennél jobbat nem is lehetett volna kívánni. Az elején egy ideig még együtt jöttünk Petivel, aztán szétváltunk, én elmentem előre, és bár lemaradt tőlem egy órát, de a nyomon követés miatt végig tudtuk, hogy nem kell félteni, mert halad folyamatosan, és van ideje is. Volt egy kisebb gyomorproblémám még az első százason, ez egy ilyen dolog, az ultrázásnál ilyen előfordult, már nem is emlékszem pontosan hol, de volt egy pár óra, amikor nem nagyon tudtam enni és inni se semmit. Haladni tudtam, csak nem akart lemenni semmi. Aztán helyrejöttem, és onnantól igazán úgy mentem végig, hogy a fáradtságon kívül semmi más bajom nem volt. Szokás szerint figyeltem, hogy az első százas meglegyen 12 órán belül. Ez engem megnyugtat, akkor tudom, hogy marad sok-sok idő a szintidőből, és nem kell aggódnom. A déli parton idén is elővettem a nagyon gyors gyalogló tempómat, a második felén idén is sokat gyalogoltam, de ami az előző két évhez képest más volt, az az, hogy idén a célig bármikor tudtam futni, arányaiban sokkal többet futottam idén a második százason, mint előző UB teljesítéseimnél. Éjszaka persze kicsit hisztiztem, de ez a program kell, különben elalszik Detti, és elborul a bringán tekerés közben. 🙂 A tervezett 30 órát végül is 12 perccel túlléptem, de nem baj, nem is az idő volt itt nekem a lényeg, hanem az, hogy idén tényleg minden gond nélkül, nagyon gördülékenyen sikerült végigmennem. Se hányás, se hasmenés, se vízhólyag, és az égvilágon semmilyen fájdalom a fáradtságon kívül. És előző éveknél 1-2 hét is kellett, hogy regenerálódjak, most meg kedden már semmit nem éreztem a hétvégi 221 kilométerből. Köszönöm a kísérőimnek a segítséget. Természetesen jövőre is megyünk.
Az időm 30 óra 12 perc lett, ez a 162 fiú indulóból a 37. hely, 67-en fejezték be.
Ati
Detti beszámolója még a verseny utánról
Megint UB. Miért? Talán azért mert minél többet csinálunk valamit, annál jobban megy, és a szokásunkká válik vagy azért, mert három a magyar igazság, vagy, mert szerettük volna az idén egy jó családi befutóképet – a tavalyiról Barni lemaradt – de leginkább, mert neveztünk, edzettünk, ha ott van, köbe futjuk – tekerjük, és azért mert csak egy kör. A forgatókönyv a szokásos a Barni pénteken még nem tud velünk jönni, így Krisztiánnal ők reggel érkeznek, a megnyitón Somival hármasban bandázunk. Tésztaparti, ücsörgés, és kötelező naplementés fotó a parton. Este időben lefekvés, bár a szavazásnak köszönhetően a rajt nincs túl korán, de akkor is ki szeretnénk pihenni magunkat. Reggel még ébresztő megszólalása előtt magunktól kelünk, a ruhánk kikészítve, elő adag izo a biciklin, a frissen főzött kávé illata lengi be az időközben nyüzsgővé váló ideiglenes parkolót. Krisztián és Barni is megérkezik közben. Teljes a csapat, elindulunk a rajtterületre. A rajtzóna előtt már rengeteg futó várakozik, köztük sok-sok ismerős, barát. Amíg Ati beszélget, én megpillantom Mukit, és megragadom az alkalmat, hogy megtudakoljam, az idén hogy lesz a bringás kísérők indítása. Mi rövid UB-s „pályafutásunk” alatt egyik évben volt külön bringás rajt, a tavalyi évben nem. Én a programban idén sem láttam, – lehet, hogy tervezve nem is volt – de mégis csak lett. pár perccel az egyéni rajt után a bringás kísérőket is útjukra bocsájtották a szervezők. Tök jól esett, hogy egy ilyen kaliberű rendezvényen, ahol minden perc be van osztva, ki van számolva, be tudták illeszteni a mi rajtunkat. A rajt után az idei +1 km-nek köszönhetően hamar találkoztunk a futókkal, de hogy ne akadályozzunk senkit, szinte minden bringás megvárta a teljes futómezőny végét, így én Atit közvetlenül az első frissítőpont előtt értem utol. Ekkor még együtt haladt Petivel aki az idén újra rajthoz állt egyéniben, hogy revansot vegyen a távon. Az első maratoni távot együtt haladva tették meg, majd mindenki beállt a saját ritmusára. Atinak ezután jött a verseny legembert-próbálóbb része. Nem azért mert itt jönnek a dombok, mert azt okosan, ahogy eddig mindig bele bele gyalogolva simán megoldja, és nem is azért mert itt jön a meleg, mert a fiúk szereztek jeget, hanem olyan dolog történt vele, ami eddig még egy versenyen sem. Gyomorprobléma. Neki, akinek beton gyomra mindent ehet, ihat verseny közben, most sz@rul lett, nagyon nemhogy izot, colát, még vizet sem akart inni, a kajáról meg ne is beszéljünk. Egy darabig semmit nem evett, inni csak egy-egy kortyot, azt is bubis vizet, amit nem szokott, de úgy látszik ez kellett neki, mert ettől lett jobban. Biztos nagyon unta már, hogy minden második kanyarban elmondtam neki, hogy vízzel nem lehet lefutni az UB-t, na meg persze jött Köveskálon az életmentő leves. Tihanynál –amikor még bőven tartott a rosszul van a gyomrom időszak – megjelent András, így egy időre kettő bringás kísérője is lett Atinak. Aszófő felé közeledve hatalmas fekete fellegek jelentek meg az égen, de csodával határos módon nagyon csak a felhő széle ért el minket, mintha egy kb. 1 km-es párakapu lett volna kiépítve, tehát a mai napra jósolt esőt nagyon jól megúsztuk. Aztán ahogy a rosszullét elmúlt – azért az időterv egy kicsit sérült, Ati elengedte a 30 órán belüli beérkezést -, szépen haladtunk, meglett a 100 km, fotó a tulipánnal, és futás tovább. Ahogy jött az este én úgy kértem egyre több ruhát az autóból. Nekem hűvös volt, a futáshoz viszont remek volt ez a hőmérséklet. A déli partot elérve én az álmossággal küzdöttem, Atit pedig hatalmába kerítette a mit keresek én itt, soha többet el nem indulok, hülye aki ennyit fut, le akarok feküdni a fűbe, jövőre ne engedd meg hogy jelentkezzek állapot. De hát azt mondja, hogy dráma kell, nem lehet egy ilyen versenyt megcsinálni hiszti nélkül :-), aztán persze futott tovább. És valóban futott, persze nem úgy mint egy edzése, nem úgy mint 10 km-nél, de futott. Ami azért nagyon jó, mert az eddigi 2 UB-n 100 után szinte sokat gyalogolt, de azt olyan sebességgel, hogy kocogókat előzött meg vele, de most futott. Somi el is kezdte neki mondogatni, hogy ha így halad tovább meglehet a 30 órán belüli idő. Nem hitte el, de haladtunk szépen egyenletesen. A frissítőknél eleinte még egyedül, majd ahogy teltek a kilométerek úgy már egyre több segítséggel leguggolt, nyújtás céljából. Az éjszaka jó, mert nincs meleg, jól lehet haladni, csak az álmossággal kell megküzdeni. Biztattam Atit, hogy fusson, mert annál kevesebb kell a melegben futni. Felkelt a nap, az álmosság elmúlt, a fiúkkal hozattam egy joghurtot, hátha megeszi, mert már az asztalról szinte semmit nem akart elfogadni, és bejött, jól esett neki. Új erőre kapott és elkezdett motoszkálni a fejében a gondolat, hogy talán meglehet a kettessel kezdődő idő. Ha ott akkor elhiszi, akkor megvan, szerintem nem sokon múlt, ha kicsit előbb gondolkozik, és elhiszi, akkor megvan. Ezt nem azért írom le, mert elégedetlen vagyok, és ő sem az, de így néhány nap távlatából már ő is azt mondja, hogy maradt még benne…, csak nem hitte el, hogy tud ő még a déli parton is futni, és tud még Siófokon is futni. Meglett a harmadik családi befutó. A fiúk az utolsó előtti frissítőtől előre mentek az autóval, leparkoltak, és gyalog jöttek elénk, hogy utolsó 2 km-t együtt tegyük meg.
Detti
