A 2015-ös évi Ultrabalatonon mi is részt vettünk. Detti egy 10 fős csapatban futott, én egy barátommal, Székely Petivel indultam el párban. Három nézőpont, három beszámoló következik, a sok szöveg alatt pedig rengeteg kép.

Ati beszámolója

7 hónapja erre készültem, körbefutni Petivel a Balatont. 220 km párban. Nem aprózzuk el, megfelezzük,így fejenként 110 km körüli táv jut. Eddig még soha nem nem futottam ennyit egyben, az első 100 km feletti távom… A távolság tiszteletet parancsol, felelőtlenség lett volna felkészületlenül odaállnom a rajtvonalhoz, ez a felkészülés alatt mindig előttem volt. A felkészülés alatt volt sok hosszabb távú futás, és voltak 100-200 km-es evezések is. Az Ultrabalaton előtt pár héttel eveztem egy 200 km feletti távot, az több mint egy teljes napig tartott, 27 és fél órán át eveztem folyamatosan, voltak holtpontok, de jól ment, különösebben nem viselt meg, emiatt úgy éreztem, hogy a kondícióm rendben lesz, térdeimre kell majd nagyon vigyáznom. Hiába a sok sport, általánosságban a futásban így is eléggé tapasztalatlan vagyok, csak másfél éve futok, ultrafutásban meg főleg tapasztalatlan vagyok, igazán csak pár maraton feletti ultratávot tudok felmutatni, így a rajt időpontjáig egy kis bizonytalanság folyamatosan bennem volt. Nem csak miattam, hanem a társam miatti felelősség miatt is, aki a felénél engem levált. Ez a bizonytalanság a rajt után egyből eltűnt, éreztem, hogy én megtettem mindent, rendesen felkészültem, végig úgy mentem, hogy éreztem, hogy ha nem lesz valami váratlan sérülés, akkor meglesz, egyszer sem gondoltam arra, hogy nem megyek tovább.

Pénteken kényelmesen összepakoltunk, időben el tudtunk indulni. Bementünk Balatonaligára a rajcsomagunkat és chip-et felvenni. Körülnéztünk a helyszínen, betésztáztunk, majd átautóztunk Balatonalmádiba barátokhoz. Náluk aludtunk, hogy ne kelljen reggel korán kelnünk. Köszönjük Czeglédi Zolinak és családjának a kellemes estét, a helyet és a szombat délelőtti autós kíséretet, amíg Detti is futott velem párhuzamosan egy félmaratonnyi távot mögöttem, egy másik csapatban. Szombaton reggel 5 órakor keltünk. Az egyéni indulók 6-kor indultak, sajnos a rajtjukat egyetlen perccel sikerült lekésni, de a kanyarban még elcsíptük őket, és tudtuk biztatni őket. A mi rajtunk, a „lassú” 2-3 fős csapatok rajtja fél órával később, fél hétkor volt. Időben ott voltunk, nem kellett kapkodnunk.

Elindultunk. Az első pár száz méteren elsprinteltek nagyon sokan, nem igazán értettem, hova ez a nagy sietség. Semmiképpen nem akartam elfutni az elejét, így én nem foglalkoztam senki tempójával, csak magamra figyeltem.

Volt egy előzetes tervem. Úgy terveztem hogy az első maratoni szakaszt, 40-50 km-ig erőlködés nélkül, kényelmes tempóban, 6:30-as ezrek körül lefutom. Nem tudtam, mekkora lesz a szint, mennyi emelkedő lesz, arra is számítottam, hogy egyre melegebb lesz, fáradok is, így a táv második felén sejtettem, hogy fokozatosan és számottevően lassulni fogok. Nem akartam kockáztatni, úgy  szerettem volna átadni a helyet Petinek, hogy minden kilométeremben még maradjon 1 perc vésztartalék, ne kelljen aggódnunk a szintidő miatt. Azaz 7:40-es átlag körül a 116 km-en.

Kellemes idő volt reggel, 5-6 km alatt bemelegedtem, könnyedén ment a futás, gyorsan fogytak a kilométerek. Körülbelül minden ötödik kilométernél volt egy frissítő állomás. Nagyon figyeltem a frissítésekre, nem akartam, hogy a telepeim lemerüljenek, kivétel nélkül az összes frissítő állomásnál megálltam egy pillanatra, és ettem valamit és folyamatosan ittam is. Nem számoltam, de szerintem olyan 5-6 liter folyadékot megittam napközben.

Kipróbált felszerelésemmel indultam: a Hoka Bondi cipőmet vittem, eddig körülbelül 800 km-t futottam benne, jól összeszoktunk már, nagyon jó cipő. Bár ott volt, de a futómellényemet a meleg miatt nem vettem fel, nem kellett sok cucc, nagyon melegítette volna hátam, inkább a Salomon futóövemet választottam. Volt nálam egy telefon, egy tartalék gél, papírzsepi, egy kulacs. Később nagyon meleg lett, a frissítők között is innom kellett néha. Póló (természetesen kajakmintás), fehér sapka a nap ellen. Minimális kidörzsölés lett a pulzusmérő miatt, máshol semmi, hiába a leukoplast és a vazelin csodákra képes.

Az első maratonig nagyon kényelmesen, könnyedén és lazán futottam, igazán komoly szintek eddig nem voltak. Nagyon jól ment a futás. Figyelnem kellett, hogy ne fussak a tervezettnél gyorsabban. Az első maratoni táv pont 4 óra 30 perc lett, szerintem ilyen lazán, minden erőlködés nélkül még soha nem futottam maratoni távot. Az ideje nem túl jó persze (különben sem vagyok egy gyors futó), de itt nem is kellett gyorsabbnak lennem. Ez így is 6:30-as ezreken belül van, úgyhogy minden a terv szerint ment. Közben persze számolgattam, hogy Detti merre lehet, mikortól és meddig fut. 45 km körül elkezdett görcsölni belül a combom. Egyből séta, elmúlt. Újra futás, pár kilométer múlva megint görcs. Kezdtem megijedni. A frissítőpontokon nem volt, de az egyik ultrás sráctól kaptam magnézium port, azt gyorsan benyeltem, ittam rá egy kis vizet. Megoldódott, utána egyszer-kétszer a hasfalam görcsölt, de izomgörcs problémám igazán nem volt később már.

Az idő folyamatosan melegedett, 50 kilométertől, Tihanytól pedig elhagytuk a Balaton menti sávot, és elkezdődött a legszebb része, de eléggé szintes szakasz. Detti közben nagyon ügyes volt, lefutotta a saját félmaratoni távját. Detti és Peti körülbelül itt, 50 kilométernél értek utol, innen már folyamatosan minden egyes frissítőállomáson vártak, nagyon nagy segítség volt, és nagyon komoly támogatás, hálás vagyok érte. 100 méterről felmásztunk 300 méter fölé. Sok volt a szint, hosszú és nehéz emelkedők is voltak, de inkább a meleg viselt meg jobban. 33 fokig ment fel a hőmérő higanyszála az órám szerint, pontosan nem tudom milyen meleg lehetett. 60 km körül nagyon rosszul éreztem magam, szédültem, egyszer majdnem elestem, le is kellett kicsit ülnöm a frissítőnél. Kaphattam egy enyhe napszúrást, én ki tudtam belőle jönni,nem mindenki, több futót láttam útközben, akit ápoltak, a mentő is ment többször. Remélem mindenki hamar helyrejött. Itt volt egy nagyon nehéz holtpontom. A meleg miatt innentől nagyon figyeltünk arra, hogy vizezzük a sapkámat. A felforrósodott aszfalt is tükrözte fel a hőséget. Nagyon meleg volt. A tempóm folyamatosan lassult, de nem ijedtem meg, számítottam rá. Időtartalék volt bőven. Detti és Peti minden frissítőnél vártak, lesték a kívánságaimat.

Pszichésen elég nehéz azt kezelni, amikor úgy érzed, hogy mindenki kielőz, mindenki elhúz melletted. Persze tudja az ember, hogy ha „csak” 10-20 km-t kell váltóban futni, akkor „könnyen” lehet tolni az 5 perces ezreket… Itt már kb. 20-30 kilométerre utolértem a fél órával előbb induló egyéni indulók végét. Velük párhuzamosan futottam sok-sok órán keresztül. Jó volt látni és részese lenni a küzdelmüknek.

A táj nagyon szép volt végig, bár be kell ismernem, hogy nem sok mindent láttam belőle, és még kevesebbre emlékszem.

A szervezés szuper volt, csak dicsérni tudom.

A frissítő állomásoknál 1-2 helytől eltekintve nagyon figyelmesek és kedvesek voltak. Mással nem tudtam meghálálni nekik, mint egy mosollyal és köszönömmel. A frissítőpontnál a segítő már kapta is ki az övtáskámból a kulacsomat. Mit kérsz? Töltötte és tette vissza. Bevizezzem a sapkádat? Mit ennél, mit innál? Tudunk még valamiben segíteni? Nagyon nagy támogatás és segítség amit kaptunk a segítőktől, minden futó nevében köszönöm az összes segítő munkáját minden frissítőpontnál. Természetesen a sok szurkolás is nagyon jól esik az embernek, sokat segített az is, amikor teljesen ismeretlen emberek lelkesítenek.

Hatalmas tisztelet azoknak a futóknak és bringásoknak is, akik látássérültekkel, vagy bármilyen jó, karitatív cél érdekében vagy szervezetet képviselve futottak.

Persze van a másik oldal is. Amikor majdnem letépi egy türelmetlen autó a könyöködet, amikor a frissítő felé futva az éppen nem futó vagy autós kísérő a képedbe fújja a cigifüstöt 80 km futásnál, amikor már minden lépés nehéz, de neked kell kikerülnöd a társára váró váltót a csipogónál, mert ő nem lépne egyet odébb… Az északi parton, ahol az úton kell futni, nagyon balesetveszélyes az, amikor a szabálytalanul félreállt, elakadásjelzővel az úton villogó kísérő autókat kell kerülni. Ér egy jó fénykép annyit, hogy közben más futókat sodorjanak veszélybe? Próbáltam minden negatív érzést kizárni, igyekeztem csak a pozitív dolgokra és gondolatokra figyelni.

A Varga pincészet előtt kaptunk még egy komoly emelkedőt. Ami nem baj, nagyon jól tudok felfelé menni, de itt már nagyon készen volt a térdem. Felfelé nem volt gond, de lefelé menni nagyon rossz volt. Akkor meg még a pincébe is lépcső vezetett… Elismerem, hangulatos volt átfutni a hordók között, de a lépcsőzés szörnyű volt.

Amennyire tudtam futottam, bár kocogásnak is alig lehet nevezni. Inkább gyors sétának nevezném az utolsó párszor tíz kilométert. Ha elkezdtem futni, fájtak a térdeim, ha gyorsan gyalogoltam, akkor rendben volt, úgy nem fájt. Amennyire tudtam próbáltam belefutogatni, de a futás már nem nagyon ment. Úgy emlékszem, hogy 100 km körül megint volt egy holtpont, addig inkább csak térdben volt gondom. Onnan még volt 16 km. Az utolsó 16 km nagyon lassan ment le. Elkezdett hűlni a levegő végre, és sötétedett is. Dettitől elkértem a lámpámat. Sokan vakon futottak tovább a sötétben, felelőtlenség. Felmerült a kérdés, hogy Peti leváltson-e 105 km-nél, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a tervemet végigcsináljam.

105 kilométernél, a váltópont előtt a parkoló autók között, a futóútvonal közepén álltak páran és cigiztek. Nem csak, hogy nem álltak félre, hanem a képembe is fújták a gyomorforgató cigarettafüstöt. Gondolkodtam, hogy egyszerűen lehányom őket, de úgy döntöttem, hogy illetlenség volna.

Végigtoltam a 116 km-t, Balatonaligától Balatongyörökig. Fáradtan és magammal megelégedve adtam át Petinek a chip-et. Mondtam Petinek, hogy nyugi, minden rendben van, jók vagyunk, szintidőn belül vagyunk, végig fogunk menni. Azt nem tudom, hogy mi lett volna, ha itt még nem állok meg. Talán még 20-30 km ment volna, talán valamivel több is, ki tudja. Úgy érzem, hogy fejben is még jól voltam, erőm is volt még, de a térdízületek kezdtek egyre jobban kikészülni.

Amíg oda nem értem a 116-os kilométerig, rendben voltam, de ahogy Peti elindult, és már nem volt muszáj tartanom magam, teljesen összecsúsztam, a lábaim alig akartak engedelmeskedni, alig tudtam elvánszorogni a kocsihoz. Ekkor kijött rajtam a fáradtság, rettenetesen nekiálltam fázni, remegtem-vacogtam.

Petivel megbeszéltük, hogy az első 2-3 órát lefutja egyedül kísérő nélkül, aztán majd találkozunk. Detti bevitt Keszthelyre, hogy meleg étel formájában valami életet öntsön belém. A mekit nyitva találtuk, csak 10 percet ültem a kocsiban amíg beautóztunk, de a lábaim teljesen készen voltak, nagyon nehezen tudtam bemenni. WC-re is elmentem, egész napot megúsztam hányás és hasmenés nélkül, a gyomrom abszolút jól bírta a napot. De nem volt egyszerű térdek nélkül leülni és felállni.

Nagyon nehezen ment le a kaja is, de ettem valami meleget. Mondjuk nap közben egyik frissítőnél volt meleg leves, az ott nekem jó volt.  Ettem egy fagyit is, na az nagyon jól esett. A meki tele volt ultrabalatonos futókkal, akiket gyakorlatilag záráskor kihajítottak, minket is…

Megkerestük Petit, innen próbáltuk segíteni folyamatosan. Mondjuk inkább a Detti, én nagyon nyamvadt voltam, pár órán át nagyon nehezen jártam. Mondtam Petinek, hogy nem tudom visszaváltani, ne nagyon számítson rá, nagyon szétcsaptam magam a 116 km-en. De nem is kellett, Peti tolta, futott és ment rendületlenül, időnk volt bőven, nem kellett aggódni. Ha nincs sérülés, akkor simán beérünk szintidőn belül.

Közben amennyire lehetett, próbáltuk nézni a neten telefonon keresztül, hogy mások hogy állnak. Aki ezt az egészet átéli, annak nagyon tud fájni a szíve minden egyéni indulóért, aki bármi miatt is, de nem tud továbbmenni, főleg, ha még ismeri is, vagy találkozik vele futás közben… Az egyéni indulók emberfeletti teljesítménye még így, két nap múlva is könnyeket csal az ember szemébe. A nappal sem volt könnyű, nekem sem párban, másoknak sem. Éjszaka az egyéni indulók itt már mind 140 km felett jártak, mentek rendületlenül tovább, volt aki futva, volt aki már csak gyalogolni tudott. Már nappal eldöntöttem, hogy bármi is lesz, de ezt én át akarom élni, ez a szándék csak megerősödött bennem éjszaka, visszajövök jövőre egyéniben.

Próbáltam aludni a kocsiban, rettenetesen fáradt voltam, de nem nagyon ment. Azért szakaszosan 2-3 órát tudtam aludtam. Detti fel is vette videóra, ahogy alvás közben is futottam tovább. Ha csak meséli, nem hittem volna el, de tényleg, aludtam, közben meg akaratlanul futottak a lábaim tovább. Tök durva.

A Peti nagyon ügyes volt, látszott rajta, hogy hullámzóan, néha nehezebben, néha könnyebben, de nyomta tovább rendületlenül, ment mint egy gép. Rövid időre megállt a frissítőknél, és egyből indult tovább. Időnk miatt nem kellett aggódnunk, azt tudtuk, hogy a szintidő elég lesz. Volt egy kis eső is éjjel, szerencsénkre annyira nem ázott meg Peti. Át se kellett öltöznie. Remélem majd leírja, hogy ő belül hogyan élte meg az ő futását.

Lassan fogytak a kilométerek. Már csak egy maratoni táv, már csak harminc, már csak egy félmaraton, még tíz kilométer. Minden megtett lépéssel közelebb. Eredetileg úgy terveztem, hogy az utolsó 1-2 szakaszt talán lefutjuk együtt ha jól leszek, de nem jött helyre annyira a lábam, hogy annyit futni tudjak vele. Így csak az utolsó pár száz méterre csatlakoztam be Petihez, hogy a célba együtt fussunk be.

Nehéz volt, de együtt megcsináltuk.

Adatok:

• Váltásnál az én órám szerint Balatonaliga – Balatongyörök 116,5 km-nél (hivatalos 115,5 km) az óra 15:10, átlagtempóm 7:48 perc/km. Szint 816 méter az én mérésem szerint (hivatalosan 1236 méter), pulzusom átlag 146.
• Peti 106 km, ideje 14:47, átlagtempó 8:22 perc/km, hivatalos szint 611 méter.
• A vége, a 221 km ideje 29:55:41 lett (átlag 8:07 perc/km), tervezett időnk 28 óra volt, az nem sikerült, de a 32 órás szintidőt tudtuk tartani. Én teljesen elégedett vagyok és sikeresnek értékelem amit mentünk Petivel.

Most hétfő este van, két nap telt el a futásom óta. Izomlázam nem lett, térdem és bokám jobban kikészült. Körmeim gond nélkül túlélték, hihetetlen, de vízhólyagom nem lett egy se. A térdeim még gyulladtak a megerőltetéstől, főleg a jobb lábamon. A bal bokám is még dagadt picit. Pár nap, talán egy hét pihenés ráfér a futóműveimre.

Köszönöm Dettinek és Petinek a segítséget, mindenkinek, aki gondolt ránk. Akikkel találkoztam utunk közben, és akár szóval, akár csak egy mosollyal, de segített minket. Aki beérésünk után élőben vagy Interneten gratulált, köszi. Köszi Dettinek, Barninak és Sominak is, hogy türelemmel viselik, hogy heti sok órára eltűnök futni.

Szívből gratulálok mindenkinek aki elindult ezen a versenyen attól függetlenül, hogy mekkora volt az a táv, amit futott. Különösen üdvözlöm az összes egyéni indulót és a kanizsaiakat, akár beértek, akár nem sikerült végigmenni a teljes szakaszon. Nekem nagy élmény volt, sokat tanultam magamról és az ultrázásról is, sok tapasztalatot szereztem. Most elkezdődik számomra egy 12 hónapos felkészülés. Jövőre el fogok indulni egyéniben, hogy körbefussam a Balatont. Csak egy kör, igaz 220 km-es…

Detti beszámolója

Mikor Ati a télen közölte, hogy el fognak indulni Petivel az UB-n, gondoltam, ráhagyom, majd meggondolja magát a nevezési határidőig… Hát nem tette. Ahogy egyre többet beszélt róla (és persze ahogy láttam, az edzéseit), rá kellett jönnöm, hogy komolyan gondolja. Aztán ahogy egyre többet megtudtam a versenyről, már-már irigyeltem, hogy milyen fantasztikus élményben lesz része. Aztán úgy hozta a sors, hogy az egyik ismerősöm megkérdezte, hogy az ő csapatukban lenne egy hely, van-e kedvem futni velük. Elárulom nem sokat gondolkoztam a dolgon, igent mondtam, csak annyit kértem, hogy az elején fussak, mert akkor utána tudom kísérni a fiúkat.

Hát így történt, hogy 1,5 évvel az után, hogy kitaláltam, hogy futni fogok, részt vehettem az UB-n kísérőként és versenyzőként is egyszerre.

Csodálatos élmény volt, részt venni egy ilyen nagyszabású, tökéletesen megszervezett eseményen. Jó volt futni, küzdeni egy csapatért, küzdeni a meleggel, a dombokkal, megélni azt, hogy az úton elhaladó autósok biztatják a futókat.

Amikor leváltottak, 5 perc pihenés után az agyam, a szívem, a testem átváltott kísérőbe. Ismerősöknél egy gyors zuhany, és máris autóba pattantam, hívtam Atit, hogy hol van, a következő ellenőrző ponton pedig már ott voltam. Eddigre már megtett 50km-t a 30 fokos melegben, és a dombok szépen lassan hegyekké nőttek, amiknek mintha sosem akart volna vége lenni, mindig volt egy következő. Az aszófői pihenőn már látszott egy holtpont. A domb ugyan folytatódott, és a meleg sem csökkent, viszont Peti és én ott voltunk, és ezzel ott volt minden, ami az autóban volt, magnézium, só, gél, és persze a gondoskodás. Kívülről nézve Aszófőtől Zánkáig voltak nehezebb szakaszok, de minden frissítőpontnál igyekeztem lesni minden kívánságát, mit enne, mit inna, a sapkája legyen vizes, ha kérte masszíroztam. Amint tovább indult, mi is indultunk, hogy a következő pontnál, ha távolabb tudunk csak leparkolni, akkor is ott legyünk a sátornál mire odaér. Az északi parton többször eltávolodik a pálya a Balatontól. Csodálatos helyeken vitték el a versenyt, de meg kell mondanom, hogy még kísérőként sem tudtam úgy élvezni a tájat, mintha csak kirándulnánk, azt viszont a verseny után megbeszéltük, hogy mekkora töltést kapott, amikor átfutottak Salföldön, vagy egy-egy domb tetejéről páratlan kilátás nyílt a Balcsira, vagy amikor visszatért az út a partra.

A Varga pincészetnél még kérdéses volt, hogy melyik váltóponton cserélnek, de mire Badacsonytördemicre ért, nem volt kérdés, hogy csak Balatongyörökön 115 km-nél cserélnek. Már elindult az utolsó váltópontról, mire rájöttünk, hogy nem fog világosban elérni a Györökre, így út közben bevártuk és megkapta a fejlámpát is. Ez az utolsó általa futott szakasz valahogy nagyon hosszúnak tűnt nekem. Hiába volt telihold estére befelhősödött, így szinte teljes sötétségben jöttek szép sorban a „szentjánosbogarak” és persze nagyon sok olyan versenyző is volt, aki nem számított rá, hogy sötétedés előtt nem ér be a váltópontra, őket szinte már csak akkor vettük észre, amikor elfutottak mellettünk. Itt már minden perc legalább kettőnek tűnt, nekem azért, mert már szerettem volna magam mellett tudni, kényelembe helyezni, megetetni, megitatni Atit, Petinek pedig most indult a „buli”! Még nem futott sötétben, és a felhők is egyre jobban gyülekeztek, szinte biztos volt, hogy lesz eső, azon túl láthatta Ati holtpontjait, azt is láthatta, hogy akkor is lehet tovább menni, hogy minden lépéssel közelebb lesz a célhoz. Azt is tudta, hogy az első 25-30km-en egyedül lesz.

Miután átadta a chipet a Petinek, megváltozott a világ, addig futott, azután már lépni is alig bírt. Elmentünk az autóig, majd a keszthelyi McDonald’s- ban evett egy keveset. Ezután egy dolga volt, pihenni, pihenni.

Peti ezalatt szépen ment, könnyedén vette a sötétséget, mint akadályt, és az esővel is szerencséje volt, mert bár esett ugyan egy kicsit, de nem volt vészes, még csak pólót sem kellett cserélnie. Minden frissítő, és váltóponton ott voltunk, láttuk Peti holtpontjait is, és természetesen biztattuk őt is. Miután a cél az volt – így első nekifutásra-, hogy szintidőn belül beérjenek, az már a vége előtt 30-40 km-rel látszott, hogy innét már csak gyorsan gyalogol, akkor is beér szintidő előtt.

Az utolsó ellenőrző ponton már nem vártuk meg Petit, hanem leparkoltunk a célnál. A befutóra már odaért Peti családja is.

Amíg vártunk láttunk több csapatbefutót, egyéni célba érést, és aztán az utolsó pár száz métert közösen megtéve befutott a célba Vidra Ati és Székely Peti is.

Mikor Ati végzett a saját 116 km-es távjával, az autóban azt mondta, hogy lehet, hogy még 15-20km-t tudott volna menni, de azért elég volt ennyi. Mire Peti (14 óra múlva) beért a célba már arról beszélt, hogy van egy éve felkészülni arra, hogy jövőre egyéniben induljon el.

Már nem kételkedek, ha eldöntötte, akkor felkészül, és odaáll a rajthoz. Az, hogy célba tud-e érni, azt szinte a cél pillanatáig csak remélni lehet. Ami biztos, az az, hogy ott leszek mellette, minden méteren kísérni fogom kerékpárral.

 Peti beszámolója

 Ez itt a Peti beszámolójának a helye.

ULTRABALATON 2015. képek

Somi oklevelei