Imádom Szlovéniát!
Amikor vadvízi kajakozni vagy raftingolni megyünk, amikor a családi nyaraláson vagyunk, amikor kikapcsolódunk a barátainkkal a hegyekben, vagy ha elbújunk kettesben néhány napra a világ elől. És ha futóversenyről van szó, akkor is. Imádom, imádjuk.
UTVV, azaz Ultra Trail Vipava Valley terepfutó verseny, Emperor táv, magyarul a Császár táv. 100 mérföld, 165 km, 6400 méter fel a hegyen, és ugyanennyi lefelé. Még soha nem futottam, és nem másztam ennyit egyben.
Ugyanitt tavaly a 110 km-es távon indultunk Atival, végig együtt, csodálatos útvonalon, imádtuk minden méterét. Gondoltuk, biztosan gyönyörű az a 55 km is, amit a 100 mérföldeshez hozzátettek. Szívesen megnézném. Szeretek nagyot álmodni, menjünk el a hosszabb távra is! Beneveztünk.
Hát, ami azt illeti, nem egy ideális alapozó időszakon vagyok túl. December óta valami mindig volt. Túlerőltetéstől fájt a csípőm, a kiírt edzésekben a pulzus miatt gyakran sétálgattam, és a kedvem is elment a futástól. Itt jött egy nagy törés, edző nélkül készültem, készültünk tovább. Ez lelkileg megviselt mindkettőnket, Atit még jobban, de mivel a nevezés megvolt, így mindenképen jönni akartunk. Igaz, Ati futott egy nagyon jó Kört, de régóta nincs jól lelkileg. A célom az volt, hogy a csípőm rendbe jöjjön, és újra örömet leljek a futásban. Nem sokat segített rajtam az sem, hogy 1,5 hónap alatt kétszer volt arcüreggyulladásom, 0 km-es héttekkel a 70-80-as hetek után. Értékelhető futóedzés munka december óta nem volt. Ezt a testem csak emlékezetből csinálta, a szívem, lelkem ment végig. Ennek megfelelően idén nem a jó időre mentünk, a cél a szintidőn belüli közös teljesítés volt. Végig együtt, szívvel-lélekkel, szeretetben.
A verseny napján, pénteken délelőtt indultunk otthonról. Kora délután meg is érkeztünk a Vipava folyócska völgyébe, Ajdovščina városkába, ahol a start és a cél is van.
A verseny útvonala valójában egy hatalmas kör a völgyet körülölelő hegyekben és dombokon. A start után egy könnyebb hullámvasút a völgy borvidékén egy félmaratoni távon, majd ahogy besötétedik, egy hatalmas 1000 méter szintemelkedésű mászással felmegyünk a Nanos hegyre (1262 m), és jó sokáig maradunk is fent a magas hegyekben. Csak egyszer megyünk le mélyre, Vipava városkához leereszkedés, majd újabb 1000 méteres mászás. Erdőkön át, meseszerű ösvényeken, és Szlovénia legszebb gerincútjain a pálya legtávolabbi pontja a szívünknek oly kedves Soca folyóig elvezet. 100 km megvan, visszafordulunk, a völgy másik felén vezet a visszaút. Olaszországba is átfutunk, kastélyok, kolostorok, hegygerincekre fel és le, a pálya harmadik harmada csak a szintrajzon tűnik könnyebbnek, ha ennyi kilométer van már a lábakban, minden lépés nehéz.
Pénteken rajtcsomag felvétel után még maradt idő egy kis pihenésre is. Este hét órakor start.
A hegyekben fent a verseny megelőző napokban esett a hó, a szervezők 40 km-es részre írták, hogy fent hó lesz. Tavaly rövidnadrág és póló is elég volt. Az idei versenyre a várható télies, hideg időjárás miatt más felszerelést írtak elő az indulóknak. Szükség is volt rá. Mi kísérő nélkül mentünk, amire szükségünk lehet útközben, azt vinni kell magunkkal. Kettő pontra küldtünk előre csomagot, de a csomagunk így is jóval nehezebb és nagyobb volt az előző évinél. Még pehelykabát is volt nálunk, és használtuk is…
Start
Start után a tömeg úgy előreszaladt, mintha egy aszfaltos félmaratoni versenyen indultunk volna, mire az 5 kilométer sík után elkezdtük a borvidéken a hullámvasutat, a mezőny végére kerültünk. Innentől javarészt ugyanazokkal a futókkal találkoztunk végig, ha valaki újra előkerült, örültünk egymásnak, mosolyogva köszöntöttük egymást. Persze ezen a versenyen is sokan kiszálltak, az indulóknak több, mint a harmada nem ért célba.
Az első 22 kilométer dombos, de szinte végig még futható borvidéken vezet. A végére ránk sötétedett. Itt volt lent a völgyben az utolsó pont (22 km), a hegyre már csak hosszú ruhában engedték a futókat elindulni. A Nanos csúcsáig egy folyamatos 1000 méteres mászással lehet feljutni. Hiába a nehéz mászás, ahogy haladtunk felfelé, sorban kerültek fel a ruhadarabok. Plusz egy pulcsi, majd a dzseki, sapka, kesztyű. A tavaszból felmásztunk a télbe. A Nanos csúcsán (31 km) már nagyon hideg volt, a szél is nagyon fújt. Itt a csúcson volt egy pont, fáztam, gyorsan be is álltam a melegítő gomba alá.
Következő pont innen jó sokára, 18 kilométer múlva. A pontról továbbindulva nagyon hideg volt, nem túloztak a szervezők. A pálya havas volt, de az ösvényt kitaposták, így a hó ellenére, jól lehetett látni, merre kell menni. Csúszós volt, figyelni kellett. A telihold fantasztikusan szép volt. A mezőny szétszakadt, Atival ketten haladtunk az éjszakában. Fogytak a kilométerek. Tavaly Vipava előtt volt egy rettenetesen nehéz gördülő köves 3 kilométeres rész, azt nagyon nem szerettem, szerencsénkre idei évben ezt kicserélték egy könnyebben járható útra.
Az éjszakai, kihalt Vipava település frissítőpontja (48 km) után rövid sík rész a második nagy mászáshoz. Az órámat pont itt kellett tölteni, így Ati az 1000 méteres mászást bot nélkül tette meg, mert kellett a keze, fogta a power bankot és az órát, hogy ne csússzon szét töltés közben. Mire felértünk (55 km), pont végzett is a töltéssel. Közben kivilágosodott, de hiába ez itt Szlovénia legszebb gerincösvénye, a hegycsúcsra rátelepedő felhő miatt nem láttunk le a völgybe. Még jó, hogy emlékeztünk rá tavalyról.
62 km-nél első nagy pont, ide küldtünk előre csomagot. Átcseréltem a nadrágomat, csomagból elvittük a géleket, semmi másra nem volt szükségünk. Meleg ételt ettünk, az éjszakát és az eddigi utat gond nélkül tettük meg, indultunk tovább.
Kocához felfelé egy soha véget nem érőnek tűnő emelkedőn, majd nagyon csúszós részen, szerencsére idén itt nem estem el. Tavaly igen…
72 km-nél Mala Gora, a bulis pont. Itt ideiglenes többen voltunk, mert itt utolértek már a 30 km-es futók, aztán elmentek másfelé, úgyhogy megint javarészt Atival voltam csak.
A nagy Kopasz hegy a kereszttel, és idén erős széllel, havas esővel. Lent a városból, a startból és célból nagyon jól látni ezt a csúcsot. És onnan lentről olyan távolinak és elképzelhetetlennek tűnik, hogy ide lábon fel lehet jutni.
Innen nagy ereszkedés, emiatt az időjárás is javul, melegszik, mire leértünk 81 km-hez, a kolostorhoz, már egészen kellemes idő volt. A 110 és 165 km-es táv itt válik szét, mi eddig ismertük a pályát tavalyról, innen ismeretlen rész várt ránk.
Következő pont előtt nagyon kellemes meglepetés. Barátaink vártak minket, nem tudtuk, hogy jönnek, nagyon örültünk nekik. Egy rövid szakaszon el is jöttek velünk.
A pálya egyik legnagyobb meglepetése volt számunkra, hogy párszáz méter hosszan egy nehezen járható, kötélpályával kiépített barlangon át vezetett az út.
Felmásztunk egy gyönyörű templomhoz, majd egy hosszú, saras szerpetinen lefelé. Itt estem is egy nagyot, szerencsére nem ütöttem meg magamat nagyon. Azért Atit nagyon megijesztettem.
Soca, egyik kedvenc folyónk ezen a csodálatos bolygón. Itt már 100 km-en túl voltunk, és olyan jó volt találkozni vele, mint egy közeli jóbaráttal.
Nova Gorica, majd néhol Olszország, néhol Szlovénia, nem tudtuk követni, mikor hol vagyunk. Második éjszaka alvás nélkül. Itt ledobtuk a láncot, én már kezdtem gyagya lenni, Ati is. De csak lépegettünk, ahogy csak tudtunk, minden lépéssel közelebb. Szint se volt sok, jól haladtunk. Szívesen aludtunk volna egy padon 20-30 percet, de nagyon hideg volt, pehelykabát volt rajtunk egész éjszaka. Megbeszéltük, hogy a következő ponton majd alszunk kicsit.
Elindultunk újra fel a hegyre. Kerestük a hegyen fent a fényt, hátha lehet látni az éjszakában, hova tartunk. De csak nagyon távol a messzeségben láttunk egy világító épületet. Annyira messze volt, hogy meg is beszéltük, hogy biztosan nem ez az. Ilyen messzire biztosan nem kell menni. Naná, hogy az volt.
Nagyon álmosak voltunk, sokszor mentünk kézenfogva, hogy aki menet közben éppen elalszik, ne essen el.
A terepultra valójában nagyon egyszerű. Egyik láb a másik után, közben ámuldozni lehet a természet csodáin, és ha elfárad a test, nincs gond, a szív és a lélek továbbvisz.
Aztán egyszer csak nagy sokára, végre meglett a pont, és vele a fél óra alvás. A két éjszakát ennyi alvással átvészeltük, de ez akkor nagyon kellett mindkettőnknek.
A pontról kifelé indulva a track és a jelölés között 500 méter eltérés volt légvonalban, aki egyedül volt itt, és nehezen vagy bizonytalanul tájékozódik, aggódhatott rendesen. Mi a jelölést és az órán a track-et együtt használtuk, nekünk nem volt gondunk, jól ment a navigálás, pár apróbb elbambulásunk volt csak. Egy helyen 300 métert továbbmentünk egy különben nagyon hülyebiztos jelölésnél, ez már a második éjszaka volt, nagyon fáradtak voltunk, Ati kicsit el is keseredett a plusz táv miatt, de tényleg jól ment a tájékozódás, nem tettünk bele pluszba még egy kilométert se. Ami idén más volt kicsit az eddigi közös hosszú teljesítéseinkhez képest az, hogy most én többet “vezettem”. Az út nagyobb részén én figyeltem, hogy merre kell menni.
Második csodás napfelkelte, 130 km-nél járunk. Már visszaszámoltunk, örültünk minden megtett kilométernek.
Nagyon megnyugtató volt, hogy végig tudtuk, hogy van időtartalékunk, a szintidő nem kerget minket, mindig úgy tudtunk haladni, ahogy éppen akkor jól esett.
Az előző napinál sokkal kisebb hegyek, de azért másztunk sokat felfelé és ereszkedtünk ma is. Néha átlépegettünk az órán a szinttérképhez, fogyott is a szint rendesen.
Az idő melegedett, sorban kerültek le a ruhák, mire a cél előtti utolsó 5 km-es síkabb részhez értünk, csak egy réteg maradt.
Végig egyenletesen tudtunk haladni, egyikünknek se volt semmi baj a gyomrával, nem fájt semmi izom vagy izület. Persze mindkettőnknek lett vízhólyag a talpán, de ennyivel megúsztuk.
A célbaérés választ adott a tavaly bennem felmerülő kérdésre, hogy meg tudom-e csinálni.
Végig minden lépést együtt tettünk meg, néztük a teliholdat, a napfelkeltét, a sok-sok csodálatos nyíló virágot, a hegyekről a kilátást. A célba is kézenfogva együtt futottunk be. Ez a közös 165 kilométer méltó helyére kerül a szívünkben, és örökre ott is marad. Köszönjük egymásnak.
