Négy napot töltöttünk a csodálatos Júliai-Alpok kanyargós szerpentinjein, hol erdőben, hol füves hegyoldalon, hol a sivár sziklák között, vagy azok tetején. Meg kellett küzdenünk a magassággal és a mélységgel, az esővel, a széllel, és néha a napsütéssel, a gördülő kövekkel. Utunk soha nem volt könnyű, de nem is azért mentünk.
Apropó a csapat: Lubics Szilvi barátnőm, aki a Moab240-re készül, és ez a 4 nap az ő felkészülésének a része volt, aminek részese lehettem Atival, és remélem nem haragszik meg a jelzőért, „Zerge” Poór Péterrel.
Annyi szépet láttunk ezalatt az idő alatt, hogy nem lehet néhány mondatban leírni. Hiába esett a négy napból kettőn túlnyomó többségben az eső, mégis mikor kitisztult az ég, csodát láttunk minden méteren. Találkoztunk hegyi kecskékkel, kőszáli kecskékkel, megpillanthattunk a mormotákat, a fejünk felett köröztek a keselyűk, és reméltük, hogy nem mi nézünk ki olyan rosszul, és csak kisebb zsákmányra várnak. A kövek között pedig az alpesi és a foltos szalamandra bújócskázott velünk.
Összesen 133 km tettünk meg 6300m szintemelkedéssel, ez van a lábunkban.
A szívemben hála, hogy ott lehettem, és hogy meg tudtam csinálni.
Köszönöm Szilvinek a bizalmat, Petinek a „hegyizerge tanfolyamot”, Atinak és Petrának a szuper útvonalakat.
A képek alatt megtaláljátok az útvonalak GPS track-jét.
