Mivel írásos nyoma nem volt annak, hogy bárki egyben végigevezte volna a Rába folyó magyarországi majdnem teljes hosszát, így Ati tavaly tavasszal úgy döntött, ő megteszi, és le is írja ennek a nem mindennapi fizikai teljesítménynek és lelki utazásnak a történetét.
Ahogy múltak a hetek, egyre jobban formálódott az elképzelés, hogy ezt az élményt elérhetővé szeretnénk tenni mások számára is. Persze nem mintha nem tehetné meg ezt bárki bármikor. De mi egy szervezett teljesítménytúra formájában szerettük volna közösen. Mivel ez nem egy veszélytelen vállalkozás, a teljesítménytúra meghívásos volt, és az indulás feltételekhez volt kötve. Az első és talán legfontosabb feltétel az volt, hogy legyen az indulónak egy egy éven belüli hasonló nehézségű verseny vagy teljesítménytúra eredménye, akár más sportágban is. Az éjszakai evezés miatt elengedhetetlen volt a nagy evezős tapasztalat, valamit a táv hosszúsága miatt a hajónkénti szárazföldi kísérő autó, amit azért nem sikerült maradéktalanul mindenkinek összehozni.
A gyülekező, a szállás, és a vacsora Szentgotthárdon az Alpokalja Motelben volt, ahova minden induló vasárnap 17 óráig meg is érkezett.
Néhány kép belekerült a beszámolóba is, de a sok képet a beszámoló alatt találod meg.
A szállás elfoglalása után átbeszéltük a túra részleteit, a kötelező felszereléseket, az átemeléseket, a nehezebb helyeket,az internetes nyomon követéshez szükséges helyzetjelentések formáját. A kísérők és résztvevők is kaptak egy-egy itinert a könnyebb tájékozódás érdekében.
Ezután amíg a spagetti elkészült, a hajókon is elkészültek az utolsó simítások a hosszú út előtt. Volt aki az ülést próbálta elviselhető puhaságúvá varázsolni ilyen hosszú távon is, felkerültek az éjszakai evezéshez szükséges lámpák és itinerek a hajók orrára, de olyan hajó is akadt amire a biztonság kedvéért került még 1-2 tekercs duct tape. 🙂
Aztán amíg a tésztaparti tartott, az égiek úgy döntöttek a túrához nem elég a -30 cm-es vízállás, így a reggel 8-as indulásig szinte folyamatosan esett az eső, aminek eredményeképpen 0-ás vízen vette kezdetét a teljesítménytúra. De jól előre szaladtam… a vacsi jó hangulatú beszélgetéssel egybekötött szénhidrátfeltöltés volt, a spagetti mellett volt ott még vadhúsi és lekváros tészta is. Elkészültek a szendvicsek, a feldarabolt gyümölcsök, majd mindenki átérezve a másnap rá váró kihívás komolyságát, gyorsan lefeküdt aludni. Reggel hatkor már mint egy megbolydult hangyaboly jöttek mentek a részvevők és kísérők. Az indulás előtt elkészült a „kötelező” csoportkép, és a tervezett időt tartva 8:05-re az utolsó hajó is vízen volt.
A magyarlaki gáthoz kevesebb mint egy óra alatt megérkezett a csapat, ahol most – köszönhetően a magas vízállásnak – viszonylag könnyű volt a hajókat kiszedni a vízből.
Rábagyarmaton még szinte együtt voltak, de Körmenden – ahol az átemelésben Papp Krisztián volt a résztvevők segítségére, már elkezdett szétszakadni a társaság.
Mindenki haladt a saját ütemében, és mivel nem voltak központi frissítő állomások mindenki ott evett ahol szeretett volna.
Azért a Nick-i gátig – Ágit kivéve aki Kakas Tomiék kísérőjeként elég elöl volt- még minden kísérővel találkoztunk, és így nem csak a netes nyomon követésből tudtunk tájékozódni, hanem azt is tudtuk hogy ki hogy van, ki állt meg pihenni, és ki az aki fáradhatatlanul halad Győr felé. Várkeszőre érve tudtam, hogy van még időm míg Ati megérkezik, így egy órát tudtam is aludni. Egyszer csak hirtelen felriadtam, és láttam amint egy fejlámpa felbukkan a híd alatt, aztán pár perc múlva még két lámpa, és aztán még egy. Szinte hihetetlen, hogy ennyivel az indulás után 3 hajó is ilyen kis különbséggel halad. A kenu meg sem állt, Ati evett és ivott egyet, és ő is indult tovább. Itt két hajó legénysége is hosszabban megpihent, Árpi valóban pihenéssel töltötte az időt, az Orosz Laci -Kecskés Miki hajó viszont kocsitranszferre pazarolta a nem hajóban töltött órákat. Árpásnál a híd alatt Ati és a Sánta-Denke páros szinte egyszerre kötött ki, én úgy láttam, hogy talán ez volt a holtpont a fiúknál, bár a hold már kegyeskedett előbújni a felhők mögül, a hajnal még messze volt, a lámpák már halványodtak, úgyhogy igazán jól jött nekik az evés, az elgémberedett végtagok kinyújtása, és a tudat, hogy már csak 29 km a cél. A következő híd ahol vártam Atit, a rábapatonai volt, aminél a partra sötétben nem találtam levezető ösvényt, így – mivel a fiúk aludtak az autóban – egyedül álltam a híd közepén és vártam, csak vártam, hogy végre felbukkanjon a távolban egy fénycsóva. A fejlámpa fénye ahogy a vízre ér, az evezés üteme, az éjszaka sejtelmessége ezt a fénycsóvát sokkal inkább láttatta egy víz felett táncoló lidércnek, mint egy közeledő kajakosnak.
Aztán ahogy jött, úgy tovább is haladt, mivel kiszállni a vízről nézve sem lehetett, így csak néhány biztató szóval tudtam segíteni őt a hídról. Győrben még az éj leple alatt megkerestem a kiszállót. Hamar meglett, és tudtam, hogy jó helyen járok, ugyanis a az első 3 hajó legénysége már a parton aludt. Ki sátorban, ki autóban, ki a szabad ég alatt. Egy fél órácska alvás itt is jutott, de persze csak éberen, mert nem szerettünk volna lemaradni Ati megérkezéséről. 5:17-kor végre megpillantottuk az Ysakot, és benne Atit, aki másodszor élhette át a célba érés örömteli érzését.
Partraszállása után gyorsan száraz ruhába bújt, majd üdvözöltük a közben beérkező Sánta-Denke párost, és a fiúk is lefeküdtek aludni. Rövid kis pihenő volt ez, mert bár mindenki fáradt volt, az elmúlt 211 km élményei, fáradsága, és persze az utolsó két kint lévő hajó várása nem hagyta őket nyugodtan pihenni. Újra hangyabollyá változott a terület, ébredezés, kávézgatás, reggelizés, pakolgatás, és persze az átélt kaland megbeszélése.
A portréképeket nagyban és a cikket itt tudod megnézni.
Délelőtt tíz órakor már mindenki elmondhatta magáról, hogy teljesítette az ország leghosszabb evezős teljesítménytúráját.
Név szerint:
- Pobori Krisztián – Kakas Tomi
- Aipli Sándor – Szabó Attila
- Horváth Attila – Lillik Zoltán
- Kele Attila Vidra
- Sánta Tamás – Denke Sándor
- Orosz László – Kecskés Miklós
- Nagy Árpád
Az túra lezárásaként az Amstel Hattyú Étteremben közösen ettünk egy ebédet, ami után mindenki megkapta a jól megérdemelt emlékérmet. Ezt követően átbeszéltük a túra tapasztalatait, észrevételeit.
Köszönjük mindenkinek aki bármilyen módon hozzájárult ahhoz hogy jövőre ezeket figyelembe véve egy hasonló szellemiségű, de szervezésben kicsit másabb, a felmerült igényekhez igazodó UltraRábát szervezhessünk.
ui: Így parti kísérőként csak külső szemlélő, és egy kicsit szervező szemüvegén át íródott beszámolót tudok csak veletek megosztani, de szeretném megragadni az alkalmat, hogy bármely részvevő, aki szeretné leírni azt, hogy Ő ezt hogy élte meg, ne habozzon, írjon 5-10 mondatot, vagy akár 100-at, mert itt mi szívesen olvasnánk.
Detti
Ezt itt Ati írta:
Számomra ez 21 óra az álom idő. Szerettem volna egyszer 24 órán belül megcsinálni. Köszönhetően a nagyon kedvezően magas víznek, ez most sikerült. Nagyon elfáradtam, ennél a víznél ami bennem és a hajóban volt, azt mindent beleraktam, semmi nem maradt. Nagyon elégedett vagyok ezzel az eredménnyel.
De a tavalyi évvel összehasonlítva idén sokkal könnyebbnek tűnt nekem a Szentgotthárd – Győr táv leevezése. A hajóm és az evezőm teljesen ugyanaz volt, viszont a víz idén sokkal magasabb volt. A Rába kegyes volt hozzánk, cipelt a hátán, gyakorlatilag még a duzzasztott szakaszokon is volt egy kis sodrása. Nekem olyan érzésem volt, mintha a tavalyihoz képest idén a háromnegyedénél vége lett volna. Az időjárás ideálisnak mondható, az indulás utáni reggeli szemerkélő esőt leszámítva, nem volt se túl meleg, se túl hideg. A magas víznek köszönhetően túl sok elakadt fát nem is kellett kerülgetni, a gátakat nem számítva csak egy torlasznál kellett átemelni az Öreg ágon, a többinél át lehetett bújni kiszállás nélkül is. (Ez a torlasz nem a tavalyi 150 méter hosszú, mert az időközben elbontották.) A körmendi gátnál nehéz és életveszélyes volt a kiszállás, de Krisztián végig ott volt és segített mindenkinek. Az UltraRábát én azért szeretem és szeretném a jövőben is szervezni Dettivel, mert nagyon szeretjük ezt a folyót, tiszteljük a komoly teljesítményeket, és azért, mert szeretnénk ha mások is átélhetnék azt a lelki utazást, amit ennek a távnak a leevezése okozhat. Tanulságos volt az idei év, pár apró bosszúságot leszámítva, csak pozitív dolgokat kaptunk. Ezeket mind végiggondolva jövőre amit tudunk, azt még jobban csináljuk majd. Tisztelet a teljesítőknek, és köszönöm mindenkinek, aki bármivel hozzájárult a II. UltraRábához.
Sok-sok további kép a II. UltraRába 200 2016-os teljesítménytúráról
