Idén első alkalommal került megrendezésre a Keszthelyi-hegységben a Vadlán Ultra Trail nevű terepfutó verseny. A környéket valamennyire ismertük, párszor voltunk a Lepke 40 teljesítménytúrán Dettivel, a családdal és barátokkal is túráztunk többször a környéken, a Tátika- és Rezi várnál utoljára pár hete túráztunk. Szeretjük ezt a környéket, a táj magával ragadó. Először csak a Strava-ról, majd később személyesen is találkoztam a fő szervezőkkel, így mondhatom, hogy ismerősök szervezték. Ők szervezik a futók között nagyon jó hírű Cserszegtomajfutást is, úgyhogy én már előre megelőlegeztem nekik, hogy ez bizony nagyon-nagyon jó lesz.
Nyári vízitúrákon túl, téli Hévíz-patak túrákon még innen, ilyenkor ősszel jóval lazábbak a hétvégéink, jobban belefér egy-egy hétvégén egy vadvízi kajakozás a barátokkal, egy teljesítménytúra vagy egy futóverseny. Tehát semmi kifogás nem lehet, hogy miért is nem tudok elmenni. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy be merjek-e nevezni a hosszú távra (108 km), vagy menjek inkább a „sprint” távra (50 km). A távtól és szinttől nem féltem, idén is többször voltak 100 kilométer feletti teljesítéseim lábon, montival és kenuban, nem volt különösebb gondom velük. Amitől tartottam, az csak a szintidő, 108 km 3000 méter szinttel 16 és fél óra alatt? Elég gyors leszek ehhez? Sokat gondolkodtam, hogy melyikre nevezzek, aztán végül is a regisztráció zárása után neveztem a rövidebb távra. Elfogadták. Aztán Detti biztatására pár nap múlva mégis inkább átkönyörögtem magam a hosszabb távra.
Detti hozzáírt a beszámolóhoz, az ő részei mindig rózsaszín háttérrel vannak megkülönböztetve.
Pénteken munka miatt nem tudtunk időben elindulni itthonról, így a megnyitót lekéstük, éppen a technikai eligazítást tartotta Juhász Peti a központként szolgáló tornateremben, amikor megérkeztünk. Eligazítás közben felvettük a rajtcsomagot, üdvözöltük az ismerősöket. A szervezők versenyzőt és kísérőt egyaránt vendégül láttak vacsorára. Nagyon tetszett, hogy ki volt rakva egy frissítő asztal is, amin megmutatták a szervezők, hogy mi lesz majd pontosan a frissítés a versenyen. Pazar, csak olyan volt az asztalon, ami valóban odavaló. Már pénteken este egyértelmű volt, hogy ezen a versenyen minden hibátlan lesz, itt csak futni kell.
Aki akart, este alhatott a tornateremben is, így a távoliaknak a szállás sem került feltétlenül plusz költségbe, ha nem akartak erre külön költeni. Mi lakóautóval voltunk, úgyhogy közvetlenül a versenyközpont mellett aludtunk. Rajtunk kívül más is volt lakóautóval, jó lenne, ha ezt a fajta megoldást is elfogadnák a versenyszervezők, tavaly az UB parkolójából a verseny előtti este elzavartak minket a lakóautó miatt.
Nem aludtam azért teljesen nyugodtan, de így is úgy éreztem reggel, hogy frissen és könnyen kelek. A cuccom már ki volt készítve. Nem volt számottevő eső az elmúlt napokban, így az eddig 1400 km-t futott aszfaltos (még régi, és nem ATR) Hoka Stinson3 cipőmet vettem fel. Kockázatosan egy teljesen új, nem kipróbált Decathlone-os futózoknit (nem lett gond vele), és kompressziós szárat, azt inkább csak a hűvös idő miatt. Évi egy alkalommal, az UB-n szoktam csak kompressziós szárat felvenni. Van kettő pár is belőle, soha nem fogom elkoptatni őket, muszáj néha használni. Olyannyira nem vagyok benne rutinos, hogy csak kb. 70 km-nél jöttem rá, hogy valószínűleg egész nap fordítva van rajtam a kompressziós szár, az eleje van hátul, és az a lifegő valami elöl, az nem dísz, hanem azért van ott, hogy ne vágjon bele hátul a gumi a vádlimba. Úri huncutságokban nem vagyok annyira gyakorlott. Talpamat, lábujjaimat vastagon bekentem, nem is volt velük semmi gond napközben, köröm maradt, vízhólyaggal se szenvedtem. Rövidnadrág és technikai póló, a póló alatt vékony, feszülős, vesére is lelógó trikó. Feszült, így nem is kellett ragasztani, nem dörzsölt ki a mellény. Karomon kézmelegítő, fejemen csősál. Jól állítottam össze a ruhámat, egész nap jó volt így, nem vettem se fel, se le semmit. Volt a mellényemben egy vékony dzseki, de nem fáztam, nem volt rá szükség, de vésztartaléknak ott volt. Úgy terveztem, hogy 70-80 km-ig csak rendes kaját eszek az asztalokról, így a magammal vitt, és minden pontnál feltöltött fél literes víz mellett csak három High5 gél volt nálam esetlegesen a végére, semmi más. Meg persze pár Mg és sótabletta. Volt tervem is, nem szoktam pulzussal futni, nem is tudom, mikor volt rajtam utoljára pulzusmérő, így csak a tempót terveztem meg előre. Egyszerű volt a tervem: a teljes táv három egyenlő részre osztva, mindegyiknek előre megtervezve a minimum tempó, úgy, hogy bőven maradjon a szintidőből tartalék, és legyen lehetőségem lassulni a végére.
Hajnalban a tornateremben a szervezők mindenkit finom reggelivel vártak, friss péksütemény, kávé… Aztán közeledett az idő, becsekkoltunk a startzónába, és elindultunk.
Még teljesen sötét volt, egy ideig még sötétben futottunk. Amíg sötét volt, a kereszteződésekben fáklyás önkéntesek mutatták az irányt. Ez is nagyon kedves gesztus volt a szervezőktől, különös hangulatot adott az egésznek. Olyan békés volt az egész, és nagyon szép volt a napfelkelte, pont rá lehetett látni a Balcsira. Imádtam.
Az elején Székely Petivel indultam, nem is tudom, meddig mentünk együtt, talán 10 km-t. Aztán én elhagytam, csak este találkoztunk újra. Kb. itt 10 kilométer környékén húzódott szét a mezőny, fogalmam nem volt, hogy hol lehetek a mezőnyben, nem is érdekelt igazán, jó volt végre egyedül futni, saját tempómban, könnyedén, csak én és az erdő a Keszthelyi-hegységben. A jelölések tényleg jók voltak, nekem volt az órámon track is, egész nap igazán egy helyet néztem be, de ott is csak 40-50 métert tettem bele pluszba, egyszer se tévedtem el, ha bizonytalan voltam, csak lenéztem az órámra. Azért track nélkül párszor lehet, én eltévedtem volna, de így nagyon egyszerű volt a tájékozódás. Illetve több helyen voltak kint önkéntesek a frissítők között is, akik irányították a futókat, ha volt aszfaltos út, akkor ott pedig leállították a forgalmat ha jött egy futó. Az asztaloknál pedig nagyon kedves és lelkes önkéntesek lesték minden kívánságunkat. Egy hete a Kanizsa30 teljesítménytúrán volt kettő olyan ellenőrző pont, ahol vissza se köszöntek a pontőrök. Nagy kontraszt…
Amit eddig még nem írtam, az az, hogy Detti és Barni bringával kísértek engem. Persze nem azon az útvonalon, ahol mi futottunk, hanem ők mentek külön más utakon, kiszámolták, hogy mikor – melyik ellenőrző pontra érhetek, és odabringáztak. Mondjuk a 12 km-es Nagymező frissítőpontot benézték, mert itt már elfutottam, mire odaértek, de 4 helyen így is találkoztunk. Jó volt velük összefutni egy gyors puszira.
A következő hely amit kinéztünk – ahol az útvonal települést érint – Vonyarcvashegy volt. Itt ahogy leértünk az aszfaltról egész jó minőségű kavicsos út volt, amin elindultunk felfelé, és csak mentünk és mentünk. Az út először kavicsosból füvesre váltott, majd a két nyomsávosból szélesebb ösvény lett. Itt már néha találkoztunk lefelé jövő futókkal, és hogy ne akadályozzunk senkit, megbeszéltük Barnival, hogy már nem megyünk tovább, mire ezt eldöntöttük megpillantottuk Atit a domb tetején. Elkísértük a következő frissítőig, és áttekertünk a Szépkilátóhoz. Amíg várakoztunk Juhász Petitől kaptam egy címet, ahol online lehet nyomon követni a verseny állását. Itt szeretném megemlíteni, hogy – bár mi nem voltunk ott minden frissítő állomáson – nem volt olyan frissítő, ahol ne találkoztunk volna a szervezők közül valakivel, aki ha kellett a kulacsot segített tölteni, ha kellett a kísérőnek segített a térképen eligazodni, és mindenkihez volt egy-egy kedves, biztató szavuk. Ati megérkezett, frissített, és továbbrobogott. Mi itt még ettünk egy hamburgert a büfében, megvártuk Székely Petit. Tervünk az volt, hogy Vonyarcvashegytől erdőn át átmegyünk Büdöskúthoz, de Juhász Peti azt mondta, hogy szerinte nem jó ötlet, és hittünk neki, így mivel a következő találkozási pontunk a Tátika-hidegkút, ami 69 km-nél van, már nem is kellett annyira sietnünk, így visszafele a keszthelyi Tescóig már nem a forgalmas főutat, hanem a kerékpárutat választottuk.
Büdöskút előtt belevitték a futóútvonalat egy mély vízmosásba, itt voltak keresztbe borult fák, itt nehéz volt futni, nem is nagyon lehetett, de így is nagyon tetszett ez a rész. A Büdöskút után egy ideig együtt futottam egy párosban indulóval, UB-ről ismerős is volt az arca, beszélgettünk, de nekem gyors volt a tempója, így elváltunk, és ő elszáguldott előre. Ezen a linken olvasható az ő beszámolójuk a VUT-ról. Itt találkoztam az erdő közepén először Dettivel és Barnival, meg is lepődtem, hogy kerülnek ide. Mondtam, hogy minden a legnagyobb rendben, jóval gyorsabban haladok könnyedén, mint terveztem. Megbeszéltük, hogy a Szépkilátónál majd találkozunk 35 km-nél. Azért bringával jóval előbb odaértek, mint én terepen.
Mondták, hogy harmadik vagyok az egyéniek közül, de siessek, mert ketten is itt vannak közel mögöttem, az egyiküket láttam is. Én kis naiv hülye meg elfelejtettem, miért jöttem, azt hittem, hogy a céltól 69 kilométerre nekem neki kell állnom versenyezni a távon és szintidőn kívül bárkivel is, és dobogóért kell küzdenem ezen a versenyen. Az is lehet, hogy nem is harmadik voltam, mert naná, hogy nekem romlott el a chip-em, így, mint utólag kiderült, nincs is meg minden részidőm rendesen.
Egy ide illő idézet az egyik nagy tanítótól: „A kihívások nem arra valók, hogy győzz, hanem hogy megtudd, milyen ember vagy.” (Bud Spencer)
Én így élem meg mindig a hosszú távú futásaimat, lelki utazásnak, instant zarándoklatnak szoktam őket nevezni.
Na visszakanyarodva, a lényeg röviden az, hogy 10 kilométeren keresztül próbáltam leráznia azt a futót, aki mögöttem volt. Magamban csak Piroshátizsáknak hívtam, mert nem tudtam a rendes nevét. Ezen a részen, 40 km után volt a számomra legnehezebb része a versenynek, jött egy nagyon hosszú és meredek (40-50%-os) emelkedő. Ezt ő is megszenvedte biztosan, mert itt egy kicsit lemaradt, nem is láttam, aztán egyszer csak megint ott volt közvetlenül mögöttem, a Büdöskúthoz másodszor, 44 km-hez egyszerre érkeztünk. Itt az egyik szervező már a pont előtt jóval, elénk szaladva kérdezte, hogy kérünk-e meleg levest. Mindketten kértünk, mire odaértünk, már ki volt készítve a meleg levesünk az asztalra. Annyira siettem, én hülye, meg se ettem az egész levest, a felét kanál nélkül kiittam a tányérból, a többit otthagytam, és már futottam is tovább. Persze Piroshátizsákot csak nem tudtam lekoptatni, a pont után egy kilométerrel, 10 kilométerre a csatánk kezdetétől bedarált, megevett és kiköpött, erősebb volt nálam, ha ott akkor nem adom fel a vele való versenyzést, akkor a verseny befejezését kockáztatom. Feladtam. Ő meg elrepült előre. Egy órát vert rám a végére, a célban megkerestem, és gratuláltam neki. Furcsán nézett, nem igazán értette, hogy mi van, szerintem csak én éltem meg csataként, ő csak simán futott a saját tempójában.
Valahol errefelé volt egy nagyon meredek, csúszós ösvény lefelé, nagyon finom, fekete, laza erdei talajjal, itt éreztem egyedül azt, hogy a sima talpú aszfaltos cipőm nem elég ide. Itt nehezen jöttem le, ha azt lejövetelnek lehet nevezni, ahogy lekoriztam a fák között a meredek hegyoldalon. (Eszembe is jutott, hogy milyen jó, hogy legalább a vadvízi kajakot nem kell lecipelni itt a folyóhoz.)
Ez a nagy meccs arra mindenesetre jó volt, hogy miután kielőzött és egyedül maradtam, rájöttem, hogy nagyon meghajtottam magam, ennek köszönhetően kicsit meg is kavartam a gyomrom. Több kilométeren át tartott, jól meg is sajnáltam magamat, ebben nagyon jó vagyok. Nehezen tudtam enni, de ez nem akarat kérdése, enni kell, különben elfogysz. Arra emlékszem, hogy Vállusnál – 51 km-nél már rosszul volt a gyomrom, 59 km-nél, Várvölgynél meg már jól voltam. Ettől a rövid szakasztól eltekintve nem volt semmi gond a frissítéssel.
Ezután fel kellett menni a Tátikához, ezt a részt is ismertem már, ahogy mentem lefelé a várromtól, találkoztam az erdőben Barnival, elfutott elém. Lent volt egy ellenőrző pont (Tátikahidegkút 69 km), itt várta a futókat a fő szervezők részéről Zalán. (Sok helyen kint voltak a főszervezők, sok helyen találkoztam velük is.) Örültem Zalánnak, kérdeztem, hogy mennyit csuklott, de csak vicc volt persze, szuper volt a pálya, fantasztikusan összerakták. Nem sokat időztem, puszi Dettinek, és mentem is tovább. Itt power bankra tettem az órámat, fel is tudtam tölteni, de a telefonom nem akart power bankról töltődni.
Míg Ati a dobogós helyért próbálta a lépést tartani, addig mi az elemekkel kellett megvívjuk a saját kis csatánkat. Keszthely után egy alsóbbrendű úton észak felé vettünk az irányt. A térkép ami nálam volt ugyan nem jelölte a szintet, de a reggeli gurulva elindulás azért arra engedett következtetni, hogy az előttünk álló 8-10 km bizony emelkedni fog…, nem csalódtunk, emelkedett, és emelkedett, és még mindig emelkedett, és hogy még jobb legyen a kellemesnek már rég nem nevezhető szembe szél is kitartó útitársunkká szegődött. Az órámat ugyan nem indítottam el, olyan meggondolásból, hogy hátha Atinak szüksége lesz rá, így nem tudom pontosan, hogy meddig tartott a szigorú felfele, de azt tudom, hogy Barni az eredményhirdetésre várva tini egyszerűséggel megfogalmazta ezt a nyűglődést.
Barni: – Anya, neked ott volt a holtpontod azon az emelkedőn.
Én: – miből gondolod?
Barni: – Minden sz@rért meg akartál állni…
És valóban mindent kitaláltam, orrot fújtam – ami azért simán megy menet közben is, a tök egyenes úton a térképet is többször kellett ellenőriznem, aztán egyszer csak megérkeztünk a várva várt kereszteződéshez, innét már látszott Zalaszántó, és egy pici fehérségként a Sztupa is. Barni meglátta a táblán, hogy még 4 km a falu, és mi mi még onnét is tovább megyünk, láttam rajt, hogy ez a „pedig jó ötletnek tűnt” címkével ellátott dobozba került. Szerencsére a falu előtti dombon lassított mellettünk egy autó, amiből Juhász Peti megnyugtatott, hogy jó irányba haladunk, és már nem vagyunk messze. Azért amikor megérkeztünk a Tátika-hidegkút frissítőponthoz Barni szépen lekucorodott a fűben, és szépen csendben pihent egy fél órát. Aztán ahogy jött, úgy múlt el a holtpont. Evett, pihent, és indult Atival szemben, és majdnem feljutott a várig. Mivel Ati a tervezett idejéhez képest nagyon jól haladt, így az eredeti tervvel ellentétben nem indultunk innét a célba, hanem még elmentünk a Sztupa aljához (belefér még a világosba), aztán, hogy gyorsabban teljen az idő, felmentünk és körbejártuk mi is a Sztupát, és még így is jutott idő arra, hogy elinduljunk Ati elé. A frissítőnél megkapta Barni telefonját, evett, ivott, megbeszéltük, hogy a célban várjuk.
Nem sokra rá értek utol Szőnyi Feriék, 10 kilométeren át voltam a közelükben, hol előttük, hol mögöttük, mondták is, hogy fussak velük, de náluk fáradtabb voltam, a gyaloglós emelkedők nekem jobban mentek, de futásban meg én voltam lassabb, jobb volt a saját tempó. Aztán jött az egész útvonalon a kedvenc részem: a zalaszántói bazaltfolyosó. Soha nem jártam még itt, mintha valami mesevilágba csöppentem volna. Eszembe jutott gyerekkorom egyik legmeghatározóbb filmje és könyve, a Végtelen Történet, vártam, hogy az egyik nagy szikla megmozdul és megszólít, mert ő a Sziklaevő Óriás a könyvből. Vagy vártam, hogy előjönnek a törpék vagy a tündérek a sziklák mögül, vártam különleges állatokat is előbukkanni, nem jött senki, csak én voltam ott meg az iszonyat mennyiségű szikla, ami szanaszét hagyott építőkockaként hevert mindenfelé. Nagyon imádtam, most a hétvégén visszamegyünk ide a családdal túrázni, már meg is beszéltük, ezt nekik is látniuk kell.
A sztúpa alatt, a frissítő állomásnál a cél előtt még találkoztam egyet Dettiékkel, telefont cseréltünk, mert az enyém szinte teljesen lemerült, aztán ők bringával elindultak a cél felé, hogy még sötét előtt visszaérjenek. Fent a sztúpát megkerültem, Szőnyi Feriék itt elsiettek előre, mintha csak most indultak volna, 20 perccel előbb be is értek nálam.
Zalaszántó után volt egy hosszú sík rész, kicsit fáradt volt a lábam, de nem volt gond, nem fájt semmi, gyors tempóban gyalogoltam, váltogatva futással. Folyamatosan néztem, hogy milyen szögben van előttem a Rezi vár, bíztam benne, hogy nem hátulról megyünk fel azon az ösvényem, amit ismertem. De bizony csak abba az irányba tartott az út! Az emelkedő kezdete előtt ott volt Juhász Peti. Pár szót váltottunk csak, mondta, hogy szeretett Bélánk kicsúszott a szintidőből, de rendületlenül megy tovább így is, aggódtam Béláért, 250 km-es verseny után 6 napra indult el ezen a versenyen. Székely Petiről nem volt információnk, de mint utóbb kiderült, Peti ekkor már nem volt kint a pályán, a Sztupa előtt szállt ki a szintidő miatt. Egy ideig elkísért Juhász Peti, aztán mentem tovább. Persze, hogy hátulról, a nehéz ösvényen kellett felmenni a várhoz. Itt sötétedett rám, pont az emelkedő elején tettem fel a fejlámpámat. Itt volt egy 12:30-as kilométerem is, pedig nem álltam meg az ösvényen egyszer sem. 🙂
A Rezi várnál égett a tábortűz, így, hogy mozogtam, én nem fáztam, de a frissítőknél a lányok és fiúk biztosan fázhattak, elég hűvös volt az este. Minden pontnál nagyon figyeltem, hogy ne legyek hálátlan, mosollyal és szavakkal köszöntem a kedvességüket. A Rezi várnál már teljesen sötét volt. Innen a sötétben le kellett már csak mennem Rezi faluba, végig lefelé lejtett, egy rövid sziklás szakasztól eltekintve jó tempót lehetett menni. Csodálkoztam, hogy Detti nem hívott még, hogy visszaérkeztek, és a célban várnak. Fel akartam hívni, akkor láttam, hogy a csere telefon (Barnié), amire cseréltem az enyémet a sztúpánál, tök süket és semmire nem reagál. Lent a faluban megkértem egy önkéntest, hogy hívja fel Dettit, hogy ne aggódjon értem, minden ok velem, mindjárt ott vagyok, már csak 7 kilométer.
Rezi falu után 2 kilométer múlva értek utol Németh Zoliék (Zoli, Garancsy Balázs és Bőhm Ferenc). Ők hárman már jó ideje (70-80 km óta) együtt futottak, és hívtak magukkal, hogy ne gyalogoljak, ezt az 5 kilométert lefutjuk együtt. Úgyhogy ezen az öt kilométeren ők húztak be, és négyen egyszerre futottunk be 14 óra 12 perces idővel.
A cél előtt már kint várt persze Detti és Barni. A célban jól megünnepeltek minket akik már ott voltak, mi meg azokat, akik utánunk érkeztek.
Kaptunk nagyon szép finisher követ.
Képzeljétek el, hogy egyszer csak jött Juhász Peti, hogy Barni és én is válasszunk egy-egy finisher követ, én ugyan tiltakoztam egy darabig, hogy ez nekünk nem jár, meg ilyenek, de Peti meggyőzött, hogy szerinte megérdemeljük. Kb. 80-90 letekert km, gyönyörű helyek, kedves emberek, szuper szervezés, és lebonyolítás. Emelkedő, még több emelkedő, szembe szél, napkelte a keszthelyi öböl felett, napnyugta ugyanott, szuper nap volt, KÖSZÖNJÜK!
Végre leülhettem, az eredményhirdetésig megvacsoráztunk és beszélgettünk. Az eredményhirdetésen megtapsoltuk a dobogósokat, nagyon durva időket futottak.
Ahogy írtam a verseny után kiposztolt finisher kövem képéhez hozzászólásban: A pálya nagyon jó volt, de nehéz. Teljesen száraz volt, ez sokat könnyített, de voltak nekem nagyon nehéz és lábgyilkos emelkedők és lejtők. A tervezett időmnél másfél órával előbb, a szintidőnél 138 perccel előbb sikerült teljesítenem, amivel én teljesen elégedett vagyok.
Köszönöm a szervezőknek ezt a nagyon szép napot! Jövőre is szeretnénk jönni.
A képek egy részét Detti készítette, másik részét a szervezők osztották meg Facebook oldalukon.
Strava link: https://www.strava.com/activities/1220140789
