Hol is kezdjem? Mint minden esemény, verseny stb, a döntéssel kezdődik, azzal, hogy el akarok menni. Igen ám, de a mi kis életünkbe, ahol a család minden tagja aktív, nem olyan egyszerű a szervezés. A két gyereknek kosármeccse lesz, és milyen szerencsés véletlen, hogy ezen a napon nemhogy csak egy városban, hanem még időben is egymás után, így a legkevesebb „külső” segítséggel megoldható a dolog, persze ha a lelkiismeretemet félreteszem, hogy megint nem tudom megnézni őket, akkor ez pipa. Atit pedig az összes női praktika és leleményesség bevetésével addig győzködtem, míg úgy nem döntött, hogy valóban nem ez a megfelelő időpont a DZD 300 teljesítéséhez, így zöld utat kapott a terv, miszerint szombaton LEPKE 40! Aztán csütörtökön megnéztük az időjárás előrejelzést, és bizony esőt írtak szombatra, aztán péntek este már annyira sok esőt nem is írtak, ezért úgy döntöttünk, ha reggel nem esik, megyünk.
8:50-kor már túl voltunk a regisztráción, indítottuk az órákat, és hajrá. Mi az ilyen közös túráinkat futótúrának szoktuk nevezni Atival. Ő talán még nem hal bele az unalomba, bár a pulzusa jó ha eléri 90-et, én pedig ha szerencsém van az összes dombot kétlábon mászom meg, és nincs szükség defibrilátorra. Ati két napja futott terepen 77 kilométert, mégsincs semmi baja, én meg ahogy a mondás tartja, ” a dombokat nem bírom, a lejtőn meg félek”, szóval szép kis páros vagyunk mi ketten. 🙂
Két éve már jártunk itt, tehát nem igazán ért meglepetésként minket az a hullámvasút ami ezt az útvonalat jellemzi. Terv szerint az emelkedőket gyalogoljuk, az enyhe lefeléket és az egyeneseket futjuk, akarom mondani, kocogjuk. Az első kilátó még simán ment, aztán úgy éreztük, hogy szinte pillanatok alatt értünk oda a Büdöskút ellenőrzőponthoz, ahol sikerült elfogyasztanom egy fél szelet zsíros kenyér felét, és fél pohár teát, és már repültünk is tovább. A következő szakasz nekem nagy kedvencem, ameddig a szem ellát medvehagyma, persze, hogy ettünk belőle. A lendület aztán a Bélap – Völgyi pihenő utáni a szép meredek emelkedőn kicsit alább hagyott, amikor is egy családot sikerült előbb utolérnünk, majd megelőznünk. De csak nem gondolja senki, hogy 2-3 8-12 éves gyerkőc büszkesége szó nélkül hagyja, hogy két őszülő, szerintük bizonyára öregember megelőzze őket. A gyerekek sietve jöttek fel a dombon, Ati erre futásra váltott, mert hát az ő büszkesége sem hagyhatja a dolgot….., én meg szinte a nyelvemen csúszva vonszoltam felfelé magam, és csak zárójelben jegyezném meg drága férjem pillantásait, amire még visszatérnék egy későbbi emelkedőnél. Mikor felértünk mi kocogásra váltottunk, a gyerek pedig megpihentek a padon. A Szépkilátói büfésornál úgy érzem, hibáztunk. Mivel nyitva volt a büfé, elcsábultunk egy kávéra, ami az igazat megvallva finom volt, jól esett, de ahogy a gyíkok sem melegedtek fel még a köveken, úgy a kiszolgálás is a téli pangást idéző tempóban zajlott, de semmi baj, így legalább a következő emelkedőn ismét megelőzhettük a fiatalokat. A Pap – hegynél kapott Balaton szeletet eszembe sem volt megenni, így Ati felsorolta, hogy mennyi mindent nem ettem meg ma, és ha nem eszek el fogok éhezni, persze gondoltam magamban, beszéljen csak, én szép kis raktárkészlettel rendelkezem, nem lesz itt gond. Mire ezt így szépen lemeccseltük, eszembe jutott a mai nap legszadibb emelkedője ami még előttünk volt, így egy csokit mégis csak hajlandó voltam megenni. Ebben az a szép, hogy legalább háromszor gondolja azt az ember eláradt gyereke, hogy már felért, mert ugye innét feljebb már nem vezet út, és kétszer rá kellett jönni, hogy de bizony még van feljebb. No itt kell visszatérnem a 13 km-nél említett gyilkos tekintetre, és a címre is itt szeretnék utalni. Ati persze mint a gazella, én meg mint Gizella a kézben hazacipelt nagy bevásárlással. Hogy is fogalmazhatnék finoman? Ahogy a mögöttünk érkező túrázók és közöttem fogyott a távolság úgy szórta Ati szeme egyre gyakrabban a szikrákat. Az elején még kedves szavakkal biztatott, aztán jött a muszlim feleség üzemmód, amikor néhány lépéssel előttem haladva gondolta, hogy majd gyorsítani fogok, ha nem akarok lemaradni, majd mivel látta, hogy semmi nem használ, hátraszólt, mintegy kegyelemdöfésként: „gyere már!… a turisták is megelőznek!” Hát szerencse, hogy közben szépen lassan felértünk, és minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Lefelé kocogás, felfelé séta. Bár lehet, hogy az is segített a kedélyeket lehűteni, hogy elkezdett esni az eső, de szerencsére nem volt vészes. A Vékonycser útelágazás ellenőrző pontnál a kedves kínálás ellenére visszautasítottuk a pálinkát, amiért így utólag visszagondolva igazán megdolgoztam. A Szent Miklós forrástól elindulva megállapítottuk, hogy itt most kicsit távolabb lesz a következő EP, – mondjuk mivel a két évvel ezelőtti teljesítés miatt megvolt az óránkon a track, a térképet nem nagyon kellett néznünk – a térkép alapján 29,1 Büdöskút, a mi óráink szerint viszont kicsivel több mint 25 km-nél újra falatozhattuk a zsíros kenyeret. Innét továbbindulva már egyre inkább csak gyalogoltunk. A Szent Mihály Domb kápolnájánál Bélának készítettünk egy fotót,és irány az utolsó kilátó. Felfelé menet az eső újra jelezte, hogy mára azért őt megígérték nekünk, hát itt van, vegyük csak elő még egyszer az esőkabátokat. Be kell vallanom, hogy 30km után már minden lefelét utáltam, de így 36km körül a domb sem esett jól igazán. Úgy jártam mint Petőfi: „S jutott eszembe számtalan. Szebbnél–szebb gondolat„, amiket nem kell leírni, legfőképp azért nem mert még a célig sem tartottak ki. Amit leértünk a kilátóból még a nap is kisütött, és másnap reggel ugyan a boka és térd ízületeimet még éreztem, aztán ez is elmúlt s már csak a kitűző, az emléklap, és a kellemes túrázás élménye maradt.
Táv:38 km, idő: bruttó 6 óra 38 perc.
