Ati és én a hétköznapokban is nagyon sok időt tudunk együtt tölteni, azonban a nagy beszélgetések, a világmegváltó ötletek, a újabb őrült tervek mindig a hosszú autóutakon vagy a túrázásaink alkalmával születnek. Mivel előző hétvégén a Lepke 40-en több mint 6 órát gyalogoltunk, volt időnk kigondolni a következő kihívást, ami nem más, mint a DZD a-próba. A lényege az, hogy egy naptári éven belül kell teljesíteni a 300 km-t, tetszőleges a teljesítés sorrendje, ami kötött, hogy szakaszhatártól szakaszhatárig kell egy -egy alkalommal haladni, de több egymás utáni szakaszt össze lehet vonni.
Szóval, ha már ilyen szépen kigondoltuk azt, hogy hogy is tudják az ilyen magamfajta hétköznapi halandók is bejárni ezt a szép útvonalat, hát nem pazaroltuk az időnket, és vasárnap reggel 7:25-kor el is indultunk Rigyácról, ami ugyan nem szakaszhatár, de csak 11 km onnan a DZD ötödik szakaszának az eleje, és már indulhat is az általam teljesítendő első és második szakasz (DZD 5. és 6. szakasz), mert ha lúd akkor legyen kövér, rögtön kettő szakasszal kezdek. A terv szerint a mai napon 55 km vár rám, és hogy lássátok mennyire semmit nem bíztam a véletlenre hoztam magammal egy élő GPS-t, egy nyulat, és egy serpát egy személyben. Jaj és a fotóst majd elfelejtettem, hát ezt a feladatát vette a legkomolyabban. 🙂
Az időjárásról csak annyit, hogy kezdem azt hinni, hogy egy Wellness szálloda lefizeti az időjósokat, mert hetek óta péntekig a hétvége egyik napjára borzalmasan rossz időt írnak, amit csak a termál vízben ücsörögve lehet elviselni, majd péntek este hirtelen meggondolják magukat, és a beígért 7 mm eső egy pillanat alatt változik 0-ra. Most is valami hasonló történt, annyi talán, hogy a beígért szélből azért maradt valami, így nagy hasznát vettük az esőkabátnak, amit széldzsekinek használtunk.
Az első 11 km-t ismertem, erre gyakran járunk, aztán a Kútfej forrási kulacstöltés után kezdődött számomra az ismeretlen szakasz.
Söjtörig végig a gerincen haladtunk, a börzöncei hegyi pincék között, ahol a kápolna és az odvas tölgy jó fotótémának számított, majd egy eldugott aprócska völgyben egy takaros erdészház bújt meg.
Itt már 23 km volt a hátunk mögött, amikor is kezdtem magam elég rosszul érezni. Egy kicsit minden fájt, a térdem, a bokám, és ami a túrázás közben még soha, a derekam is. Ezt betudtam annak, hogy szombaton kicsi furi testtartásban vasat festettem, de akkor is nyugtalanító volt, hogy még a táv felénél sem járunk, nekem meg ennyi bajom van. De Atit ez nem hatotta meg, rendületlenül fotózott, és instruált: nézz erre, mosolyogj, ne így állj, úgy állsz mintha fájna a derekad…, ha ha ha. Közben serpámtól megtudtam, hogy a mindent rejtő zsákjában van fájdalomcsillapító, és a tudattól már is jobban lettem, és biztosan az is javított az állapotomon,hogy tudtam, Söjtörön kávézunk!!! A kávé előtt még lemásztunk a Deák Kúthoz, ahol serpám összes kulacsát teletöltöttük, mert a mai napra tervezett szakasz végéig több lehetőségünk nem lesz vizet venni – forrásból -. Fotó persze itt is készült egy féltucat, rólam, meg rólam, ja meg a szívecske alakú termésről is, és persze rólam. 🙂
A forrástól ismét felmásztunk a dombtetőre, hogy aztán egy csodaszép ösvényen leereszkedhessünk a faluba, ahol a jól megérdemelt kávé-cola kombó után újult erőre kapva vágtunk neki a második szakasznak.
Söjtör után a pusztaedericsi kápolnáig azon kívül, hogy a turistautat egy kb. 500 m-es szakaszon szorgos gazdák beszántották, nem sok említésre méltó dolog történt.
Pusztaedericsen aztán majdnem ettünk egy jégkrémet. A sokadik dombról leereszkedve, egy rövid aszfaltos szakaszon a harmadik BMW elől félreugorva egyszer csak jön velünk szembe a sárga éneklős autó, amit mi szépen le is intettünk, és megtudtuk, hogy ha nyár lenne, és ha nem éppen hónap vége lenne, és ha lenne bontva csomag, akkor vehetnénk két db jégkrémet is, így viszont gondolatban elfogyasztottunk egy-egy csokisat, és a hegyi pincék után elértünk a mai szakasz talán legszebb részére, ami az országos kéktúra része.
Szentpéterföldénél egy fotó a kisvasútnál, egy a vadászháznál, egy a mohás ösvényen.
Ebben az erdőben találkoztunk a mai második szarvascsapattal (rudlival), úgy hogy 15 másodperc egymás bámulása után úgy döntöttek, hogy elfutnak, de nem a másik irányba, hanem amerre mi álltunk, így meg tudtuk számolni őket, 17-en voltak. Ezzel a látvánnyal feltöltődve Lasztonya előtt Ati még azt is megengedte, hogy kocogjunk egy kicsit, mert eddig szó sem lehetett róla, hogy nehogy ne bírjam a végét. Apropó a vége, a tervek szerint 55 km a mai táv, de először a Pusztaedericsi kápolnánál választottuk a hosszabb utat a falu felé, ez kb +1,5-2 km lehetett, aztán pedig úgy döntöttünk, hogy nem a Torhai forrásnál állunk meg, hanem lemegyünk Lispeszentadorjánba, innét a másik 2 km plusz. Egyet meg útközben összeszedtünk valahogy, így a vége 60 km lett, ami nekem ez személyes csúcs, eddig ugyanis a GG55 volt a leghosszabb táv amit teljesítettem.
A nap tapasztaltai:
- Ha a túra előtti este csak fejes salátát eszel magában, ne csodálkozz, ha a másnap a vasszöget is megennéd! (még a múltheti Balaton szeletre is rákérdeztem Atinál:-) )
- „mindenki jobban jár ha én fotózok” idézet Atitól, és valóban. Három fotóból kettő 1mp-es videót sikerült készítenem, úgy, hogy a telefont is rosszul fogtam, fejen állt Ati:-)
- A nagyoknak mindig igazuk van. Azt mondják, hogy a hosszú teljesítményeknél jelentkező holtpont is hosszú. Ezt tapasztaltam 20 és 30 km között, viszont a végén – igaz 50 km után minkét talpamon éreztem már a vízhólyagot – nem „haltam” meg, simán tudtam volna még továbbmenni. Ez azért jó, mert így reálisnak érzem a következő őrültséget. 🙂
Detti
