Csak jég, sár és dagonya – ultrafetrengés

Vízitúra hiányában, a szabaddá vált hétvégét valami pihentető könnyed programmal, vagy valami nagy őrültséggel kívántam eltölteni. Az elmúlt időszakban sok hó leesett itt Zala megyében, hétvégére pedig kora tavaszi időt ígértek. Mindenki tudja, hogy ez mit jelent: terepen járhatatlan nagy sár.

A terv a következő volt:

Kissé 7 óra után indultunk Rigyácról Petivel. Mínusz volt, semmi sár, ahol a hó már elolvadt, ott nagyon jó tempóban lehetett haladni a kemény, megfagyott talajon. Ahol az esetenként 15 cm-es hó még nem olvadt el, ott nem nagyon lehetett futni, mert futásnál a hó fagyott teteje egyből beszakadt. Így ha nagy volt a hó, akkor inkább gyors tempóban gyalogoltunk. A Kék túra útvonalon így mentünk Rigyácról Valkonya felé. Ez a környék szerintem egyik legszebb útvonala. Valkonyán találkoztunk természetfotósokkal, éppen akkor indultak ki terepre fotózni. Nem volt szerencséjük a fényviszonyokkal, mert bár az előrejelzések egész napra szép napsütéses időt ígértek, egész nap borús idő volt, csak párszor kukucskált ki a nap, hogy röhögjön egyet rajtunk. Ahogy emelkedett a hőmérséklet, elkezdett olvadni a hó és a fagyott föld. Borsfától kezdve már sár volt, egyre nagyobb. Kistolmácsi hegyről lefelé haladva estem egy nagyot, egy jégfolton konkrétan földhöz csaptam magam, judo-ban ilyenért ippon jár. (Ippon (一本) (10 pont) teljes értékű győzelem)

András a Kistolmácsi tónál csatlakozott hozzánk, 10 órás találkozót beszéltünk meg. 10:00-kor érkeztünk oda, jól kiszámoltuk. Innen hárman haladtunk tovább. Elhagytuk a Kék túra útvonalát, és a Budafai arborétum felé indultunk a vasútállomástól a Kék kereszt jelzésen. Ez egy nagyon szép rész, és mivel itt az út nem erdei autóútvonalon halad, hanem falevéllel borított erdei ösvényen, ezen a részen elég jól tudtunk haladni, főleg ahol leolvadt a hó, itt nem volt nagy sár.

Az arborétumig tartott a könnyen követhető rész. Innentől a piros jelzést követtük. Illetve követtük volna, ha követhető lenne. Szerencsére az órámon fent volt a track, sokszor csak az óra miatt tudtuk, merre kell továbbmenni. Budafapuszta és Lispeszentadorján között megkaptuk azt, amiért jöttünk. Követhetetlen és láthatatlan jelzések, hatalmas sár, megkerülhetetlen pocsolyák. Nagyon fárasztó volt, futni lehetetlen, gyalogolni is brutális. Hogy az élmény még nagyobb legyen, egyes helyeken erdőirtás is volt, a turistaútra és egymásra borított fák. 30-35 km körül fejben kicsit megzuhantam, a jobb bokám is fájt, ekkor voltak olyan gondolataim, hogy talán jobb lenne otthon a kanapén valami nyálas Valentin napi filmet nézni. De ez nem egy busz, erről nem lehet leszállni…

Aztán egyszer csak beértünk Lispeszentadorjánra, itt megbeszéltük, hogy szopásból egy időre ennyi, így módosítva az eredeti útvonalat, csaltunk és aszfalton átszöktünk Bázakerettyére*, ahol találtunk egy nyitva lévő kocsmát. Andrással mi kóláztunk, Peti annyira élvezte a partit, hogy nekiállt a sörözni. Fejben engem ez a kocsmai kis pihenő rendbe rakott, sajnos a jobb bokám nem javult, Petinek a térde kezdett el nyavalyogni. Tökre nyomik voltunk.

*Mint utólag kiderült, ez a csalós út volt a hosszabb, de akkor jó ötletnek tűnt… 🙂

Innen a Kéken visszamentünk Kistolmácsra. András itt mindenképpen kiszállt, eleve eddig tervezte. 48 km volt eddig. Fáradt voltam, de különben itt éppen jól voltam, hajlandó lettem volna Rigyácra, az indulásra visszajönni lábon (~+20 km). Nekem volt, Petinek persze nem volt lámpája, és már világosban nem értünk volna vissza, így mi is kiszálltunk. Andrásnak mondtuk, hogy mi még továbbmegyünk 2 km-t, az 50 km azért legyen meg, ő meg majd felvesz útközben minket kocsival.

Bár a futáshoz nem sok köze volt a napnak, azért így utólag jó volt.

Ez lett a vége:

• táv: 50.1km,
• mozgási idő: 7:26:34,bruttó idő: 8:42:40,
• tempó: 8:55/km, pihenőkkel: 10:27/km,
• szint: 1,263m.

Pár kép az eseményről. Az én telefonon, valami szadista műszerész asztalán van a Telekom szervizében, így sajnos képeket nem tudtam készíteni, ezek Peti képei.