Elöljáróban annyit, hogy minden egyes próbálkozásom úgy zárult, hogy soha többet DZD, még kocsival sem fogom érinteni Zala megyét. A feleségem már előre figyelmeztet, hogy nehogy felhívjam menet közben, azzal az általa már jól ismert szöveggel, hogy „nem lehetek ekkora hülye, mi a fenét keresek itt”. Az eddigi kísérletek számából látszik, hogy nem sikerült tartanom a fogadalmamat.
Koskócsák Mihály DZD 300 gyalogos/futó 5x-es teljesítő 
Koskócsák Mihály DZD 300 gyalogos/futó 5x-es teljesítő 
Koskócsák Mihály DZD 300 gyalogos/futó 5x-es teljesítő
Számomra a DZD az első számú kihívás immár 4. éve. Ez a viszonyítási pont. Ha beérek egy 100-as céljába, az az egyik első gondolatom, hogy tudnék-e még menni további 200 km-t. Egy százas táv után is kifacsarva érzi magát az ember, egy 200-as után pedig úgy érzi, hogy elment a végletekig. Azt szoktam mondani, hogy az első 100-as a bemelegítés (nem kis túlzással), a második 100-as kemény, de az igazi buli 200 km után kezdődik. A táv első fele inkább csak mentálisan nehéz, hiszen még beláthatatlan távolságban van a cél. A második fele már fizikálisan is rendesen kimeríti az embert.
A teljesítéshez a szerencse is elengedhetetlen vagy a balszerencse elkerülése. Nézőpont kérdése. Ha az időjárás úgy dönt, akkor esély sincs a sikerre. A zalai agyagos emelkedők/lejtők esővel kombinálva szinte meghódíthatatlanok, a mélyebben fekvő részeken történő átkeléshez nagyobb eső esetén nem túraöltözet, hanem búvárruha szükséges. Nekem eddig mind a 7 próbálkozásom esetén szerencsém volt, a két kudarccal végződött kör esetén sem a külső körülmények miatt kellett a vége előtt kiszállnom.
Többé-kevésbé tudatosan készültem a túrára, tavaly október eleje óta kb. 1500 km-t futottam, ill. a súlyomat is próbáltam kordában tartani, mivel korábbi tapasztalataim alapján már pár kg többlet is érezhetően befolyásolja a teljesítményt. Eredetileg a május 1-i hosszú hétvégére terveztem az indulást, de az ismert körülmények miatt ez meghiúsult. Ekkor már kellően hosszúak a nappalok, de még nincs kánikula, ill. az aljnövényzet sem zavaró még. Már beletörődtem, hogy csak októberben lesz lehetőségem indulni, amikor enyhült a szigor és Ati megnyithatta ismét a DZD-t. Nyáron semmiképp nem indultam volna, mert nincsenek jó emlékeim, a nyílt szakaszokon nagyon meg tud ütni a nap, ill. a vízgazdálkodás is nehézkesebb.
A mostani kísérletnél 66 órás teljesítési időt tűztem ki célul. Ahány induló, annyi féle taktika létezhet a teljesítésre. Az esetemben szűkíti a lehetőségeket, hogy ha hosszabb ideig megállok és kihűlnek az izmaim, ízületeim, akkor esélytelennek érzem az újraindulást. Aránylag kevés az alvásigényem, így az első éjszaka kimaradása egyáltalán nem okoz gondot, a második éjszakát átvészelem pár db koffeintablettával, ill. néhány mikroalvással (amikor menet közben arra ébredek, hogy esek össze). Na, a harmadik éjszaka az már nem vicces, eddig minden alkalommal, amikor idáig jutottam az lett a vége, hogy öntudatlanul kóvályogtam órákon keresztül. Volt hogy csak egy pár 10 méter sugarú körben (track alapján rekonstruálva), volt hogy miután magamhoz tértem meg kellett keresnem a botjaimat, hátizsákomat, ruháim egy részét, de arra is volt példa (a Kazinczy 300-on), hogy egy vadkerítés túloldalán kötöttem ki és nem volt egyszerű visszatalálni a trackre. Ha a 3. este lemegy a nap, akkor már nem vagyok a magam ura és ez az állapot addig tart, amíg ki nem világosodik.
Tudtam, hogy ha sikerül a 3. éjszakát elkerülnöm, akkor jelentősen javíthatok az egyéni rekordomon. Ez ahhoz a szituációhoz hasonlít, amikor el kell érned az utolsó buszt, mert a következő csak másnap reggel megy. Ennek megfelelően nem terveztem alvást. Az elején kényelmes kocogással tarkított, lendületes gyaloglással kalkuláltam, majd a táv növekedésével egyre lassabb tempót írtam elő magamnak. A vége felé voltak olyan szakaszok, ahol 20 perces kilométerek szerepeltek az itinerben, ami indulás előtt pesszimistának tűnt, utólag viszont helyes becslésnek bizonyult.
A tavaly augusztusi kísérlet alkalmával próbáltam ki először, hogy egyszerűsítendő a táplálékutánpótlást három pontra depóztam, ekkor Csapira, Palinra és Börzöncére vittem csomagokat. Most ezt kiterjesztettem további 3 pontra: Lispeszentadorjánra, Budafapusztára, Borsfára. Több mint 100 km-t kellett autókázni, de megérte így utólag. Ezeken felül még Lentiben terveztem bevásárolni a benzinkúton. Egyencsomagokat helyeztem ki: 1 BCAA, 2 energiagél, 4 banános Corny müzli, 0.5l kóla, 1 csomag OREO keksz, 1 alma, ~80g mogyoró volt minden csomagban.
Aki nekivág a 300 km-es kihívásnak, annak nagy valószínűséggel már több 100 km, ill. (ideális esetben) 200 km feletti táv van a lábában, így nincs szüksége tanácsra az öltözködéssel, felszereléssel kapcsolatban. Ennek ellenére pár mondatban leírom, ugyanis én is szoktam ötletet meríteni mások beszámolóiból.
Egy 10 literes futóhátizsákba pakoltam a dolgaimat, ill. hosszabb távokon fel szoktam csatolni a nadrágszíjra két kistáskát. A hátizsákba került az esőkabát, 2 váltás zokni, leukoplast, Sudocrem, pénztárca, bicska, tisztasági törlőkendő, Mg, sótabletta, koffeintabletta, 2 db láthatósági pánt (a mellényt kiváltandó, ami túl sok helyet foglalt volna).
A kistáskákba tettem az aktuális szakaszon fogyasztandó müzli szeleteket, géleket, elemeket, powerbankot, fejlámpát és töltőkábeleket (óra, telefon). Két félliteres kulacsban vittem vizet magammal, ami a relatíve sűrű vízvételi lehetőség miatt elegendő. Ha túl meleg van vagy az egyik forrás kiszárad, ahol vizet vennénk, akkor azért várhatnak ránk tikkasztó kilométerek. Kisebb újítás volt a korábbiakhoz képest, hogy egy Labellot is vittem magammal, mert a szám annyira ki szokott száradni, hogy a túra után napokig sebes.
Ami az öltözetet illeti, egy rövid futónadrágot szoktam felvenni a rövidnadrág alá, elkerülendő a combok kidörzsölését, ill. egy szűk, elasztikus pólót is felveszek a technikai pólóm alá, hogy a hátizsák ne dörzsölje ki a hátamat. A lábaim ápolása elég hosszú evolúción ment keresztül, jelenleg a következőképpen járok el: a sarkaimat leukoplast-tal ragasztom le, a lábam azon részét, ami hajlamos vízhólyagosodni a Decathlon-ban kapható zselés vízhólyagtapasszal (Blister prevention) ragasztom le (ez azért jobb, mint a leukoplast, mert nem jön le zoknicserénél). A talpamat és a lábujjaimat pedig vastagon bekenem Sudocrem-mel.
A tájékozódást teljesen hülyebiztos módon próbálom megoldani (bár így hetedik alkalommal már egyre kevésbé kell a technikára támaszkodnom): a track fel van töltve egy kézi GPS-re, ez a nyakamban lóg és ezt használom általában. Az órámon is fenn van a track, ez egyrészt azért hasznos, mert jelez, ha letérek az útvonalról, másrészt látom, hogy mennyi a hátralévő távolság. A telefonom a Locus Pro-t használom. Erre akkor van szükség, ha már nem vagyok magamnál és nem tudom, hogy merről jöttem, merre megyek (a nyomvonalat kijelölve láthatóvá válik a haladási irány).
Pontban ötkor indultam a szokásos helyről, ahol jelenleg sajnos csak az ikonikus lámpaoszlopot rögzítő csavarok találhatóak. Az indulás időpontját mindig próbálom úgy belőni, hogy maximalizálni tudjam a világosban töltött időt.
Az első 30 kilométeren felváltva kocogtam, ill. sétáltam. A kezdeti szakaszon szándékoltan visszafogtam magam, tartalékolva a távoli kilométerekre. Ilyenkor a séta is könnyedén megy 10 percen belüli kilométerekkel. A miklósfai buszállomáshoz igyekvő emberek alaposan szemügyre vették a bottal kopácsoló, öles léptekkel haladó, fekete kompressziós szárat viselő turistát. Az első EP után pár száz méteren keresztül egy réten kell átgázolni, ahol eddig a korai időpont miatt minden esetben nedves volt a fű. Mivel ez a rövid szakasz pont elég hosszú volt ahhoz, hogy a cipőm, zoknim teljesen átázzon, ezért tavaly beruháztam egy vízálló zokniba.
Mondanom sem kell, ez volt az első alkalom, hogy olyan száraz volt a fű, hogy attól féltem, lángra kap a felkelő nap erejétől. A P- jelzésről rátérve a P+-re egy kisebb emelkedő visz a Mórichelyi hegyre, ahonnan kellemetlenül meredeken lejtő aszfaltút vezet Liszó határába. A Liszót követő emelkedő után egy réten kell átvágni, ahol ugyancsak problémát szokott okozni a nedves növényzet (most nem volt gond). Nagyobb eső után itt száraz lábbal nem megoldható az átkelés. A sokadik teljesítés velejárója, hogy egyre több helyhez kapcsolódik kellemes vagy kellemetlen emlék. Ezen a szakaszon volt alkalmam feleleveníteni, amikor elmélyedve a gondolataimban haladtam Bagola felé, megzavarva egy vaddisznót a csörtetésemmel. Hangos horkantással adta tudtomra, hogy zavaróan közel kerültünk egymáshoz. Annyira megijedtem, hogy egy háromgyerekes, 50 felé közeledő családapával nehezen összeegyeztethető sikítás kíséretében, akkorát ugrottam, hogy majdnem kihagytam a következő ellenőrzőpontot. Mivel nem volt meleg, ezért a bagolai temetőben lévő artézi kútból most nem volt szükségem utántöltésre. A Csótó körül kiépült a kerékpárút, így ez a rész csábított a kocogásra. A Hétbükkfa forrásnál 4 óra 15 percen belül csekkoltam be, közel 30 perccel korábban, mint a terv. Az EP-t egy rövid, de intenzív emelkedő követte a kilátóhoz. A zalaszentjakabi temetőben feltöltöttem a kulacsaimat, ill. lecseréltem a vízálló zoknit hagyományos túrazoknira. Zalaszentjakab utolsó portáján mindig nagyon dühösek a kutyák, azonban szerencsére meg vannak kötve. A galamboki horgásztóhoz kereken 7 óra alatt értem, ami pontosan 7 km/h átlagot jelentett az eddig megtett 49 km-en. Ez messze felülmúlta az előzetes elvárásaimat és ami további bizakodásra adott okot, hogy még nem éreztem fáradtságot. A következő település Csapi volt, amit végig aszfaltúton lehetett megközelíteni. Csapit elhagyva, megmászva az emelkedőt várt az első csomagom. Megittam a BCAA-t majd az OREO-t fogyasztottam el kólával öblögetve (ez kb. 1000 kcal) és megettem az almámat. Nagybakónak előtt a jelzés betér balra a fák közé, azonban én a jelzéssel párhuzamosan a szántóföldön haladtam, hogy elkerüljem a magas aljnövényzet közötti bukdácsolást. Nagybakónakra beérve az aszfaltút melletti egyik első ház kerti csapjából szoktam frissíteni miután bekiabálva engedélyt kérek a vízvételre. Az Eszperantó forráshoz vezető szakasz a létrával majd a szurdokkal nem az átlagsebesség javításáról szól. Ha véletlenül szembeforgalom is van, akkor türelemre is szükség lehet. Én egy idős házaspárral találkoztam, akik nagyon kedvesen és előzékenyen elengedtek. A korábbi próbálkozásoktól eltérően most nem álltam meg pihenni a forrásnál, hanem folytattam az utamat a kopjafához. A K- mentén vezető emelkedőt, mintha kitisztították volna, legalábbis nehezebben járható szakaszra emlékeztem. A Rockenbauer kopjafánál problémám volt a térerővel (nem először), így csak később tudtam becsekkolni. A zalakarosi kilátó előtt ismét kihasználtam az artézi kút kínálta lehetőséget és feltöltöttem magamat és a kulacsaimat is vízzel. Az úton végig tudatosan törekedtem arra, hogy kb. óránként lenyomjak egy müzlit vagy gélt függetlenül attól, hogy kívánom-e vagy sem. Éheztem már el korábban többször is, rendesen be tud zuhanni tőle az ember. A kilátó után, mikor letérünk balra Zalamerenye felé érdemes figyelni, mert volt szerencsém egyszer térdig merülni a sárban, annak ellenére, hogy már napok óta hőségriadó volt. Ezen a rövid szakaszon nagy az aljnövényzet és esélyes, hogy mi fogjuk lepókhálózni az erdei szakaszt. Orosztonyig elég gyorsan lehet haladni, majd a temetőben érdemes ismét feltölteni a vízkészleteinket. Bár instant túráról beszélünk, ahol elsősorban saját magára számíthat az induló, az mindenképp ad egyfajta biztonságérzetet, ha olyan üzenetet kapunk, hogy bármilyen probléma esetén számíthatunk támogatásra. Nos, én ilyen üzenetet kaptam Hegedus Agnes-től, aki már legutóbb is olyan kedves volt, hogy finom falatokkal lepett meg Kistolmácsnál . A Szent Orbán szobor felé ismét egy zalai mércével jelentősebb emelkedőt kell leküzdeni. Ezen a szakaszon már nem repesztettem, több mint 11 perces kilométerekkel haladtam. Miután felértem, konstatáltam, hogy van rá esély, hogy első 100 km-t még világosban lenyomom. Bár a Csibiti-völgy kicsit sáros volt, sikerült felérnem a 101 km-nél lévő TV toronyhoz 15 és fél óra alatt. Ekkor közel 2 óra volt az előnyöm az ütemezéshez képest. Ennek egyrészt örültem, másrészt tudtam, hogy ez a tempó könnyen visszaüthet a későbbiekben. Palin felé elindulva felvettem az esőkabátot mivel kezdett hűlni a levegő, ill. a fejlámpát is beüzemeltem. Palinnál várt a következő csomagom, addig egy viszonylag pihentető útvonalon lehet eljutni. A BCAA, OREO, kóla, alma kombót gyorsan eltüntettem majd elindultam Homokkomárom irányába. Zsigárd-majoron áthaladva végig hangos kutyaugatás kísérte az utam, ez annyira szerves része a szakasznak, hogy nélküle azt hinném, rossz helyen járok. A homokkomáromi templomnál tudtam vizet venni és a mosdó is nyitva volt, ami ritkaság. A templomot elhagyva rövidesen házak között haladtam el, ahol a nyitott kerítést kihasználva két szabadon lévő, agresszív kutya közelített felém. Ezúttal aránylag simán elengedtek, tavaly augusztusban jobban meg kellett küzdeni az áthaladásért. Ilyen helyzetben a bot ad némi biztonságérzetet, bár két kutyával szemben nem szívesen próbálnám ki mit is ér valójában. A Várdomb forrás felé általában sár van, most sem volt másképp. Itt volt egy szerencsétlen lépésem, amitől megbicsaklott a bokám. Szerencsére pár percnyi zsibbadás után egyáltalán nem hátráltatott a későbbiekben ez az incidens. Elérve a forrást meg sem próbáltam a becsekkolást, mert itt esély sincs rá. Az oltárci vadászháznál ismét feltöltöttem a kulacsaimat, majd 5 km-t megtéve elértem Börzöncét, ahol csomagot hagytam. Itt bár nem volt sár mégis pofára estem, ugyanis pont ott kaszálták le a füvet, ahol a csomagom volt elrejtve és természetesen nem hagyták ott a tájidegen zacskót a fa alatt, gondolom tisztán esztétikai és környezetvédelmi megfontolásból. Itt kicsit elbizonytalanodtam a célidő tekintetében, ugyanis a következő csomagom kb. 40 km-re volt és sejtettem, hogy Söjtörön nem lesz még nyitva a kocsma és a bolt. Az előző apanázsból még pár müzlim és egy zacskó mogyoró maradt, ezzel kellett valahogy elkerülni az eléhezést. A K+ jelzésre váltás után nem sokkal kidőlt fák torlaszolták el az utat pár 10 méter hosszan. Az úton továbbmenni esélytelen volt, így a meglehetősen sűrű növényzetben kellett utat törni a továbbhaladás érdekében. Az ébredező madarak kora reggeli dalolását ezekben a percekben meglehetősen közönséges káromkodás nyomta el. A féltávnál lévő Söjtörre bő 26 óra alatt értem. Itt a térdeim már jelezték, hogy ez a táv számukra elegendő lenne. Sík szakaszon és emelkedőn nem volt különösebb gond, azonban a lejtőkön már szenvedős volt a haladás. Pusztaederics felé a magasabb aljnövényzet lassítja a menetet, ill. a szántóföldek mellett nem minden esetben hagyják beszántatlanul a turistautat. Egy kánikulában történő próbálkozás során Pusztaederics után borral kínált egy kedves helyi. Bort ugyan nem, de vizet kértem és beszélgetés közben kiderült a sétám célja: 300 km, pihenés nélkül. Egy kicsit emésztette az úriember a hallottakat, majd levonta a következtetést: hát ez betegség. Szentpéterföldén a temetőben szoktam szerelvényt igazítani, most sem tettem másként. Zoknit cseréltem, kiszúrtam a vízhólyagokat, bekentem a lábam Sudocrem-mel, vizet vételeztem majd ismét útra keltem. A vadászháznál nincs térerő így pár kilométerrel később jeleztem, hogy elértem a pontot. A Lasztonyából kivezető meredek emelkedő mindig hosszabbnak tűnik a térképen jelöltnél. A Torhai forrás vízhozama jelentősen meghaladta a korábban tapasztaltakat, ennek ellenére itt nem álltam meg, mert siettem a következő depópontomhoz, Lispeszentadorján határába. Szerencsére itt nem találták meg a csomagom, különben komoly bajba kerültem volna. Gyorsan magamban toltam a szokásos 1000 kalóriát majd az ősbükkös felé vettem az irányt. A vetyémi erdészháznál lévő csapnál frissítettem. Szécsisziget felé közeledve, a Háromszenteki kápolna után benéztem egy kanyart és elindultam visszafelé a track-en, szerencsére ~300 méter után gyanút fogtam és sűrű szitkozódások közepette irányba állítottam magam. Szécsiszigeten most kihagytam a kocsmát, ahol korábban köszönés helyett azzal fogadtak, hogy „Hú de szarul nézel ki!”. Itt egy másik alkalommal a biciklimet keresték miután megtudták, hogy 300 km megtétele a cél. Kerkateskánd után már 100 km-en belül van a cél, lelkileg mindig ad egy kis pluszt, hogy már csak kétszámjegyű távolságot kell legyűrni. Lentiben a MOL kútnál vásároltam be és folytattam az utam… rossz irányba. Nem tudom, hogy nem vettem észre az órám rezgését, de a Petőfi út helyett a 75-ös főúton indultam el. És ekkor, tökéletes időzítéssel megjelentek a DZD Angyalai Henriett Hara és párja Sándor Pál személyében és figyelmeztettek, hogy rossz irányba haladok, felajánlották, hogy hamarosan utánam jönnek és hoznak meleg ételt, ill. bármit amire szükségem van(fájdalomcsillapító gélt kértem a térdemre). Ez már a sokadik alkalom volt, hogy DZD teljesítés közben teljesen önzetlenül segítettek. Ilyenkor a müzlit már csak folyadékkal vagyok képes megenni, a géltől már öklendezem, szóval tényleg megváltás, hogy finom meleg ételt ehetek, ill. a monotóniából is kizökkent ez a 15-20 perc, amíg evés közben beszélgetünk. Azt hittem, hogy csak a szokásos hallucináció, mikor elővettek egy kényelmes, puha puffot, hogy ne a földre kelljen ülnöm. Túlzás nélkül mondom, hogy olyan választékkal és mennyiséggel készültek, hogy az egy több fős csapat teljes DZD300-as teljesítéséhez szükséges kalóriaigényét is fedezné. A fenséges leves és lasagne után testileg-lelkileg feltöltődve indultam Lendvadedes irányába. Az egyetlen hátránya ennek a lakomával megspékelt pihenőnek (ami persze eltörpül az előnyei mellett), hogy kegyetlenül nehezen indulok el újra, kell jónéhány perc, míg az izmaim, ízületeim ismét relatíve olajozottan teszik a dolgukat. A Lendvadedes és Tornyiszentmiklós közötti 12 km az általam legkevésbé kedvelt része a túrának. Ezek a kilométerek idegtépően lassan telnek, itt már többször eltévedtem, ill. a két feladásom is ezen a résztávon történt. Ezen a szakaszon 15 percnél is tovább tartott egy km megtétele. Vörcsök felé tartva elkezdett elég erősen zuhogni az eső, így a kápolna előtti buszmegállóban zoknit cseréltem. Ha eddig nem is volt sok haszna a vízálló zokninak, innentől óriási szolgálatot tett. Itt egyébként érdemes figyelni, mert az útról be kell térni balra egy kapun, melynek a két oldalára van felfestve a P- jelzés. Volt amikor fáradtan percekig keresgéltem a megfelelő kaput. A következő kilométereken megtapasztaltam a zalai talaj okozta nehézségeket. Az eső miatt az emelkedőkön nagyon intenzíven kellett használnom a botot, szinte karból húztam fel magam, a lejtőkön pedig csak tyúklépésben tudtam haladni még a bot segítségével is. Bot nélkül ez számomra megoldhatatlan feladat lett volna. Összességében nem tudom mennyit lassított az eső, mert lefelé a térdeim miatt egyébként is csak vánszorogtam. Budafapuszta előtt kénytelen voltam kispistázni egy kicsit ugyanis egy kb 10 egyedet számláló, kismalacokkal vegyített vaddisznókonda állta az utamat. Egy ideig tébláboltam 20-30 méteres távolságban, de miután nem mutattak hajlandóságot a távozásra, inkább én választottam alternatív útvonalat.
A soron következő csomagom 253 km körül volt elhelyezve, azt tudtam, hogy ezt a rejtekhelyet senki emberfia nem fogja felfedezni. Ez így is volt, azonban valamilyen állat kiszagolta a dupla csomagolás ellenére (gondolom az alma kellett neki és nem a BCAA) és rendesen megcsócsálta a tartalmát. Ez annyira nem rendített meg, mivel ilyenkor már nem fogy olyan ütemben az étel, mint a táv elején, ill. 275 km körül volt a következő adag. Az eső kisebb megszakításokkal egészen a bánokszentgyörgyi kilátóig esett. Úgy emlékszem, hogy ekkortájt zajlott le a beszélgetés a feleségemmel, amely nélkül nincs DZD, percekig ecseteltem, hogy nem értem, mit keresek itt. Egész hosszan tudtam sorolni az érveimet, hogy miért nem fog Ati regisztrálást látni tőlem soha többet. A kilátót elhagyva egy kegyetlenül csúszós, agyagos lejtőn ereszkedtem le. Percekig tartott, amig 100 métert megtettem, amikor jelzett az órám, hogy megint elkalandoztam a helyes útról. Természetesen nagyon boldog voltam, hogy mászhatok vissza a jégpályaszerű emelkedőn. Egyébként az első teljesítésemkor ugyanitt elkavartam, de akkor bő 1 km után vettem csak észre az iránytévesztést. Bázakerettyén egy hölgy érdeklődött 2 éve, hogy honnan hova tartok. Mikor mondtam, hogy a kiindulási pont és a cél ugyanaz csak közben van ez a „pár” kilométer, azt válaszolta nevetve: Én azt bizony nem hiszem el. Kistolmácson „eltékozoltam” negyed órát, mivel beültem egy étterem teraszára és ettem egy hamburgert. Kistolmácson történt még a 2017-es túra során, hogy éjszaka – mentálisan már nem teljesen frissen – rossz irányba kanyarodtam Borsfa felé és mikor vissza akartam fordulni azzal szembesültem, hogy egy kutya mered rám a sötétben. Kikerülni nem tudtam, mert nem volt más út visszafelé és hiába vártam, hogy elmenjen, meg sem mozdult. Miután összeszedtem a bátorságom és a botomat előkészítve, nagyon óvatosan elhaladtam a fénylő szempár mellett, akkor vettem észre, hogy egy virágláda fém díszei tükrözték vissza a fejlámpám fényét. Így esett meg, hogy egy virágláda tartott sakkban hosszú percekig. A Kistolmács és Borsfa közötti részen majdnem elaludtam (állva, a botra támaszkodva), amikor Bálint Elblinger biztató üzenetének csilingelése kizökkentett kómás állapotomból. Ilyen szerencsés momentumokra is szükségem volt ahhoz, hogy javítani tudjak a korábbi időmön. Bálint a legjobb példa arra, hogy szerencsére is szükség van a DZD abszolválásához. Normál körülmények között, az ő esetében csak az lehet a kérdés, hogy mennyivel megy jobbat 55 óránál. Érdemes megnézni a DZD facebook oldalára feltöltött videóját, hogy az időjárás, hogyan tudja pillanatokon belül reménytelenné tenni a célbaérést. A Borsfán felvett csomagból már csak minimális mennyiséget tudtam enni. Innen egészen Obornakig nagyon zavarosak voltak a gondolataim, nem tudtam, hogy mi a helyes irány, csak egy dolgot figyeltem, hogy az órámon csökkenjen a hátralévő távolság. Ebben az állapotban időnként hallucinációk is előfordulnak. Az árnyak helyére állatokat vizionáló érzékcsalódás teljesen megszokott, mint ahogy az éjszakánként fejlámpával közeledő emberek eltünésén sem csodálkozom már. Az eddigi legerősebb ilyen típusú élményem során azonban félig átlátszó oroszlánokat láttam a zalai dombok lejtőin. Ezek alapján nem csoda, hogy Valkonyán a vízvételt is elfelejtettem. Bár szomjas voltam a kulacsomban lévő vizet nem megittam, inkább a tarkómra öntöttem, hogy valamelyest magamhoz térjek. Az Obornak előtt lévő hosszú meredek lejtővel nagyon meg kellett küzdenem, rendkívül lassan tudtam itt leereszkedni. Obornak után azonban szárnyra kaptam, nem éreztem fáradtságot, Sormás után még futásra emlékeztető mozgást is tudtam imitálni, így reálissá vált egy 63 órán belüli teljesítés is. Feleségem a célban várt, ami plusz motivációt jelentett, hogy mihamarabb beérjek. Meglepően fitten érkeztem meg a célba, a korábbi teljesítésekkel szemben úgy éreztem, hogy nem vagyok a végletekig kimerülve és a térdeimtől eltekintve a fájdalmaim sem voltak vészesek. A 62:49-es idővel maximálisan elégedett voltam.
Ati ezúttal egy finisher hoodie-val lepett meg és megkaptam az 5. érmemet is. Amikor ezeket a sorokat írom, már 6 nap eltelt a célbaérkezés óta, az egyik térdem már fájdalommentes, a másik viszont továbbra is nagyon fáj. Ez a szűk hét azonban elég volt arra, hogy a pozitív élmények megerősödjenek, a negatívak elhalványuljanak, így legkésőbb jövő év tavaszán nagy valószínűséggel csatába szállok a 6. teljesítésért. Tovább finomítva a taktikán, alaposabb fizikai felkészüléssel, ill. ha az időjárás a kegyeibe fogad nem tartom teljesen elképzelhetetlennek, hogy sikerülhet betekintenem 60 óra alá. Ha eljutottál ide az olvasásban, akkor ez azt jelenti, hogy a monotóniatűrés biztos nem lesz akadálya a DZD teljesítésednek. 🙂
Koskócsák Mihály 5x-ös DZD 300 teljesítő
Koskócsák Mihály DZD 300 gyalogos/futó 5x-es teljesítő Koskócsák Mihály DZD 300 gyalogos/futó 5x-es teljesítő Koskócsák Mihály DZD 300 gyalogos/futó 5x-es teljesítő
