Hodzsi túrabeszámolója, Weking-Bugyborék-Vidra közös kajakozás, Soca, 2008.10.04-05.

Felröppent a hír: a nagy Vidra egy Bugyborékkal megy evezni a Socá-ra – gondoltam ezt látnom kell. Október 3-án, Körmenden csatlakoztam Kele Vidra Attila és Mecsó Bugyborék Krisztiánhoz, hogy kezdetét vegye a lehetetlen, valami, amit nem ismerünk… A mikrobusz üres hézagjait kibéleltük néhány kajakkal, kerékpárral, három ember túlélő-felszerelésével és több tucat babkonzervvel.

Utazás közben a Vidra-Rádió lelkes monológját néha igyekeztem megtörni, melynek hatására talán a jövő évi Rába Takarítást a Vidra és Bugyborék csapat is erősíti.

Már vagy 270 kilométeren keresztül harsogta a GPS, hogy Túl gyorsan mész, amikor kopasz látomás után Isonzóról Socá-ra váltott a kalandot ígérő folyó neve. Tehát Tarvizio-nál traverzáltunk Trnovo felé.

A kezdődő hóvihar kicsit sem szegte kedvünket. „Az olasz bányászfalu főterén hólánccal bíbelődő aqua-huligánok” című festmény bizonyára díjak tömkelegét fogja besöpörni a szőnyeg alá.

A hóláncozást kockacukornyi jegek zuhataga nehezítette. Emitt kell megemlítenem, hogy Vidra túravezetőnk profizmus/hatékonyság hányadosát számottevően megdobta a kocsiban fellelhető hólánc ténye. Magamban meg is ajánlottam neki egy plusz csillagot. A környéken autózók többsége nem volt ilyen előrelátó és nyári gumikkal csúszkáltak, míg mi töretlenül halad6tunk.

Áthágtunk Predel-en, majd leereszkedtünk a Soca völgyébe. Bovec, Cezsoca, Vodenca, Zaga – ez nem a Dinamo Sprenica védősora, hanem felolvasás a helyi térképről. TONI ez meg a kemping neve, ahol megszállni „kényszerültem” konok és szigorú túragazdánk miatt. Jegyzem meg (zárójelben) a napi 9 eurós díj kicsit sem volt kevés annak fényében, hogy a szomszédban 15-ért már pihe-puha párnák közt, fűtött szobákban, meleg zuhannyal vártak bennünk – illetve hiába vártak. A korábban osztott csillag ezen a ponton átadódott az örök enyészetnek.

Így lehunytam szemem és elképzeltem, hogy nyár van és nem fagypont környékén, viharos szélben és szemerkélő esőben kényszerülök sátorformába önteni azt a néhány ponyva és fémdarabot.

Elalvás előtt, még megtekintettük a Koritnica torkolatát, amely az esőzések következtében nem csak a megszokott medrében száguldott, hanem gazdagon ki-kiszaladt abból.

Mecsó a fűtött vizesblokkra szavazott és rögvest nekiveselkedett az alvásnak. Én bizony még órákig hallgattam, ahogy a fáról – ami alá a sötétben felvertem a sátram – bombákként hullnak rám az almák.

Október 4. szombat.

Reggel – néhány órányi alvás után – frissességet és üdeséget színlelve kipattantam a sátorból.

Reggelizés közben megérkezett egy másik magyar csapat, akik az est folyamán SMS-ben bejelentkeztek. Közös ismerős révén találtuk meg egymást és így a transzferek lebonyolítása könnyebbnek ígérkezett, ezzel párhuzamosan a kerékpárjaink jelentősége is jelentősen leértékelődött.

Minden sikeres ember mögött van egy asszony – szól a mondás. A mi Atink mögött Detti jelenti a hátországot, aki a reggeli telefonhíváskor elsőként a vízállást, majd az otthon maradott gyermekek megnyugtató állapotát diktálta be. Tehát: a „180, jól vannak” mondat volt az, amely túragazdánk igényeinek leginkább megfelelt.

Azóta már tudom, hogy aki a 180-as számot az én képességeimmel meghallja, annak kocsiba be, irány haza – de mi nem így tettünk.

Délelőtti programként „kiraboltuk” az Olasz vízi sportokra szakosodott shop-ját, aki ettől felettébb boldog lett.

Többször is visszatértünk hozzá és egyre nagyobb lelkesedéssel dörzsölgette tenyerét. A nap végén szinte már ingyen adott mindent, plusz a Vidrás mikrobuszra – általunk nem ismert módon – felkerült egy viszonteladói matricája is. 🙂

Kora délután sikerült kis csapatunknak vízre szállni.

A vízállás addigra már 140-re „mérséklődött”. Ez engem nem akadályozott meg abban, hogy hagyománytiszteletből szinte azonnal teszteljem a vizet.

Elég hideg volt ahhoz, hogy többet ne akarjam, de ez nem rajtam múlt. Sikerült még kétszer „féleszkimóznom”. A mesebeli környezet és a szerencsés időjárás némileg enyhítette szenvedésem.

Képességei tudatában mindenki a számára teljesíthető szakaszt vállalta. Utóbb kiderült, hogy az akkor már Mecsónál vendégszereplő hajóm neki is megmutatta az úszás szépségeit.

A legtapasztaltabbak a trnovo-i WW III-IV-es szakaszt is teljesítették. Kívülálló számára ez csak egy mondat, de aki látott már IV-es vizet magas vízállásnál az biztosan helyén kezeli a történteket.

Az esti transzfer döcögve-várakozva végül sikerült. Várakozás közben a környező hegyek érdekes alakzatait – öreg indiánt és társait – volt időm hosszasan tanulmányozni.

Este az élelem és olasznál megcsappant pénztartalékaink feltöltéséhez segítségül hívtuk hű drótszamaraink és betekertük – opcionálisan emelkedőn toltuk – Mecsóval Bovecbe. Feltöltődve néhány sörrel hazatértünk, majd rövid beszélgetés után mindenki próbálta kipihenni magát az előttünk álló napra és kalandokra.

Október 5. vasárnap.

Reggel fagy. Detti: 130, jól vannak. A sátorajtót úgy kellett kirúgnom, ha nem látom nem hiszem. Majdnem kitört, pedig ez sátorajtónál elég ritka.

A tervezett 9 órai vízre szállás némileg csúszott, mert a tegnap még vizes, mára már fagyott neoprén kicsit nehezen varázsolható fel a fázós testre. Még most írás közben is kiráz a hideg. Indulás Velika Koritatól I-II erősségű szakaszon.

Közben gyakorlás, kiállás, traverzálás, élezés, stb.

Már már azt gondoltam, hogy a fejlődés mezejére léptem amikor – Fehér Tomi mintájára – az utolsó kikötési manővert elszúrtam és találkoztam a nagy fehér cápával – ez hogy úszott ide(?). Nekem eddig tartott az evezés. A bátraknak következett a Kőrengeteg, a Bunker Katarakt (III-IV) és a többi.

Ati és Mecsó evezett tovább, így én a kocsit vittem. A kempingben vártam őket, de érkezéskor még kicsit mehetnékjük támadt, megbeszéltük a találkozót fél óra múlva a Prijon hídnál.

Tájékozódási képességem minden erejét latba vetve a szükséges 5 kilométert 10-zel abszolváltam. Közben a másik csapat kocsiban hagyott evezőit is visszaszolgáltattam. Tőluk elköszönve, a legközelebbi találkozás reményében búcsúztam.

Ezután jött a túra legnehezebb része. Az alaposan megszaporodott motyónkat – plusz kajakkal is – kellett begyömöszölni ugyanabba a mikrobuszba. Nem volt egyszerű feladat. Négy kajak, három bicikli és mérhetetlen sok felszerelés – nem kis tetriszes előképzettséget feltételez. Ati ezt is megoldotta.

Az otthonmaradtaknak tett ígéretünkhöz híven délután kettő körül hazafelé vettük az irányt. A hazaút zökkenőmentesen zajlott.

Körmenden búcsút intettünk egymásnak a következő találkozásig. Nem kell sokat várni, mert a Moldván rendezendő Krumlov Maratonon október 11-én Vidra-Weking vegyes csapatban újra együtt lapátoljuk a vizet. Talán itt több sikerrel tevékenykedem.

Hodzsi