100 mérföld lépés az Isztrián
A múlt hétvégén az Istria100 terepfutó verseny 100 mérföldes távját futottam Horvátországban, az isztriai félszigeten. Ez a táv 168 km hosszú, és 6600 méter pozitív szintemelkedés tartozik hozzá – komoly számok, számítottam rá, hogy próbára fog tenni.
A verseny előtt két héttel futottam egy másik hosszú terepultrát, akkor a Körön voltam. Távban és szintben hasonló, az 152 km, 7100 m szinttel. Őszintén szólva még nem sikerült teljesen kipihennem azt. Nem meglepő, éreztem is nagyon. Így 35 órás időt terveztem minden kényszeresség nélkül. Úgy gondoltam, ha majd lesz miből, akkor lehet jobb is, majd kiderül.
Az isztriai táj gyönyörű. Erdők, kis falvak, nagy mászások, hegygerincek, nagy ereszkedések, tengerparti szakaszok váltották egymást.
Délután 5 órakor indultunk el közel 400-an a leghosszabb távon. Így volt pár óránk még a világosban. A versenyen nem kaptunk nyomkövetőt, mindenkinek a telefonján kellett egy alkalmazást futtatni. Állítólag messze nem volt tökéletes, de arra azért jó volt, hogy Detti és Sonci, akik kísértek, a lokátorral együtt használva, kb. sejtették, merre járok, mikor érek oda hozzájuk a pontokra. A pontok kb. 15 km-enként voltak, a pontok közül négyszer találkozhattam velük. Szerintem 400 fő egyben sok, de a pálya eleje olyan volt, hogy a mezőny jól szét tudott szakadni, nem volt zavaróan sok ember sehol. Nagyon keveset mentem teljesen egyedül, szinte mindig volt látótávolságban valaki előttem vagy utánam. Nagyon jól elvoltam magammal, a gondolataimmal, most nem sokat beszélgettem másokkal, főleg egyedül futottam. Persze, amikor találkoztam magyar futókkal, nekik nagyon örültem, mind olyan kedvesek voltak, velük mindig váltottam pár jó szót. Második nap reggel pedig indultak a 110 km-es távosok, nagyon vártam, hogy majd jön, utolér a Tóth Évi és a Belus Tomi, jöttek is persze nagyon ügyesen, már messziről hallottam ahogy kiáltják, hogy „Atiiiiiiiii”, Évi ölelése olyan jó volt, Tomi meg repült mint egy madár, nagyon szépet futottak, nagyon gratulálok nekik, és minden magyarnak, bármelyik távon is futott. Kanizsáról olyan sokan jöttünk, nagyon jó futóközösség van nálunk, itt is nagyon szép csapat volt.
Van egy dolog, ami mellett azonban nem mehetek el szó nélkül. Isztria tiszta, nagyon kevés a szemét. De! A pályán sok volt a szemét, mind a futók szemete. Ennyi géles zacskó, pohár nem veszhet el véletlenül. Elszomorító… Oké, a pályabontók össze fogják szedni, de akkor is…
A pályajelölés és a track is jól használható volt, kettő apró benézésem volt, de én voltam figyelmetlen akkor is.
A verseny nehéz, erős mezőny, nagyon komoly futók, de így sok volt a feladó, a mi távunkon az indulók harmada kiszállt. Nekem is voltak nehéz óráim, sokszor és hosszan, de Detti nagyon jól tudja kezelni a hisztimet, nézhetek rá akármilyen bociszemmel, párásodhatnak a szemeim, picsoghatok, amíg nincs sérülésem, amíg lépni tudok, ő tutira kizavar a pontról. Másnap nagyon bánnám, ha nem így tenne. Detti és Sonci ezúttal is tökéletes segítség voltak, nagyon köszönöm nektek, hogy mindig vártatok, etettetek, itattatok, összeraktátok a zsákomat, szerettetek, átadtátok a barátaim üzeneteit, köszi.
Ebben a versenyben nekem ugye kettő teljes éjszaka volt kint alvás nélkül, első egész jól ment. De a másodikra most nem mertem kimenni pihenés nélkül. Második éjszaka előtt, 130 km-es CP-nél lefeküdtem fél órát pihenni Detti ölében a fűben. Ez a fél óra pihenés nagyon pihentető volt. Az utolsó 40 km-en nem is volt semmi gond, nagyon jól mentem, még tudtam hozni itt a tervezett időmön másfél órát. Az utolsó 15 km-t végig is tudtam futni. 33 óra 30 perc lett az időm, amivel én nagyon elégedett vagyok.
Futás közben most a tájat nem fotóztam, így előtte és utána képek vannak, meg amit Sonci készített a pontokon. Azokból válogattam.
A verseny közben, a gödörben lent megfogadtam, hogy soha többet nem futok semmilyen ultrát, de már a célban elmúlt. Úgyhogy legközelebb az UTH-n találkozunk. Futok tovább. ❤🏃♀️👟🦦🏞️
