Amikor nevezni szerettünk volna, nem volt már hely, így ezt a versenyt akkor elengedtük. Aztán, amikor egy Facebook posztból láttuk, hogy lett pár szabad hely a 84 km-es, Szentlászló trailre, gyorsan regisztráltunk.
Már lassan 2 éve Szilvivel készülök a versenyekre, de ez nem egy sima edző-versenyző kapcsolat, ez annál sokkal több, barátság…
Beszélgetés Szilvivel még márciusban a tavaszi Fedrid Császta Trail verseny után:
Szilvi: Szia Detti! Hogy vagy? Hova is sikerült regisztrálnod? 🙂 Mire is gyúrunk most?
Detti: Szia! Éppen ablakot tisztítok. 🙂 UTH a következő verseny. Június 4-5. Salomon Szentlászló Trail 84km
Szilvi: 3100 m szint???? 😮
Detti: Úgy tűnik, annyit írnak. Olyan jó ötletnek tűnt….
Szilvi: Az első 20 kilin 1000 szint és még van 4 olyan 10 kilis szakasz, amire 500 m szint jut. Pff…
Detti: Átadjam a nevezést? 🙂
Szilvi: Micsodaaaa???? Dehogy! Viszont sokat kell a Kékre, Vadlánra járni. Aki lenyomta a Vadlán 108-at, és úgy tud felfelé gyalogolni, mint te, megcsinálja!
Hát, így indultunk neki ennek a tavasznak. Szerencsére a vízitúráink mellett viszonylag sok edzőversenyt is be tudtunk tenni a programba, változatos lett a felkészülés. Fuss Neki Balatonlelle aszfaltos félmaraton, Borvidék félmaraton (30km, 836mD+), Koraszülött futás (66km, 1000mD+), és ott volt még a Balaton körbetekerése, mert az Ultrabalatonon bringával kísértem Szilvit. És volt még egy szlovén hétvége is sok evezéssel, futással és túrázással, ahol azért az utolsó túrán a hegyről lefelé jövet sikerült egy szépet esnem, így csak 90%-os bokával és jó adag óvatossággal vágtam neki ennek a versenynek.
Szentendrére már sötétben értünk oda, rajtcsomag felvétel, megnéztük az UTH 112 km-es éjféli rajtját, ahol Gyuri indult. Majd szépen mi is mindent bepakoltunk a zsákba, majd némi pihenés után lementünk a rajtterületre, ahol az egészséges izgalom mellett fel-felmerült bennem a „mit keresek én itt?” gondolat is. Kötelező felszerelés ellenőrzés, beszélgetés az ismerősökkel, fotó a rajtkapu alatt, interjú Nediéknek, és már el is repült a fél óra a rajtig.
Még soha nem indultam éjjel kettőkor futni, fejlámpával is csak keveset futottam, de sötétben, feljámpával, szaunában soha. Az előtte napi eső miatt hatalmas volt a páratartalma a levegőnek, ami nem tette könnyebbé a futást, és az sem segített, hogy mentem a tömeggel… éreztem, hogy ha egyedül lennék már gyalogolnék. Több mint 1 órát mentem a tömeg tempójában, mire rájöttem, hogy ha végig akarok menni, akkor jobb lesz, ha betartom a kiírt pulzust. Ekkor még sötét volt, ázott agyaggal borított emelkedők és lejtők váltották egymást, küzdelmes volt a haladás, és közben csak az járt a fejemben, hogy ez egy csendes verseny lesz, mindenki némán küzdött az elemekkel. Majd szépen lassan alig észrevehetően elkezdett világosodni, és az énekesmadarak köszöntötték a hajnalt, ezzel megtörve a botok ütemes kopogását. Végre láttunk. Láttuk a sok ködbe-felhőbe burkolózott hegycsúcsot, amit azért jó lett volna egy kicsit tovább csodálni, de sebaj, majd visszajövünk. 🙂
Elérkeztünk az első ponthoz, amit már nagyon vártam, tudtam, hogy ilyen hosszú szakasz nem lesz több, a szint harmada, a táv negyede megvan, csak haladni kell okosan, ami nálam azt jelenti, hogy fölfelé tempós gyaloglás, lefelé óvatos ereszkedés, a futható szakaszokon pedig menni kell, hogy fogyjon a táv. :-). Ha Lepencére érünk, már majdnem meglesz a szint fele, amikor Pilisszentlászóra, akkor pedig már a táv fele, és a szint majdnem 2/3 része van meg. Úgy gondoltam, a Visegrád – Pap-rét közötti 10,7 km könnyen meglesz, mert emelkedik ugyan, de mégsem függőleges. Ehhez képest ez a 10 km fogyott el a leglassabban, azt hittem soha nem érünk oda. Biztosan az is számított, hogy itt már kisütött a nap, ami eddig szépen megbújt a felhők mögött. Ha nem néztem volna meg a szintrajzot, eddigre már akkor is világossá vált volna számomra, hogy az utolsó kb. 500m szint nem sétagalopp lesz. Mindenhol mindenki erről beszélt, a „két tüske a végén”, a „két kib@szott hegy” az „ikertornyok”, a „nagy sz@pás”. Igazuk volt, nehéz volt, de felértünk, és utána már csak a Skanzen, az utolsó frissítőpont, meg néhány km, egészen pontosan 6 km jól futható enyhén lejtő aszfalt, 1 km árnyas patakparttal. 🙂
A pálya egésze nagyon szép volt, szuper helyeken jártunk. A jelölés szerintem nagyon jó volt, rajt volt a track az óránkon, de nem indítottuk el, gondoltam csak majd ha szükséges lesz, de nem lett. A crew szuper volt, az összes ponton a maximális figyelemmel, segítőkészséggel álltak hozzá a futókhoz, és nem volt olyan hely (még útbaigazító hely sem), ahol ne bíztattak volna minket. A végén amikor végre elértük a macskakövet – nem gondoltam volna, hogy így tudok neki majd örülni 🙂 – a teraszokról, a sétálóktól kapott taps és bíztató szavak mindenkit repítenek a célkapuhoz, ahol az elismerés, érem mellé volt hideg kóla, és a legjobb: a vizes törölköző.
Mivel még ilyen versenyen, ahol ennyi szint van ennyi km-en, és ilyen technikás a pálya nem voltam, konkrét elvárásom magammal szemben nem volt, de azt gondoltam, ha a női mezőny első felébe beférek, az szuper. Ez sikerült, a 17. helyen értem célba a lányok között.
Amit legalább ennyire szerettünk volna, az az, hogy Atival végig együtt tudjunk menni (az utóbbi időben ez nem mindig sikerült), és közös befutóképünk legyen, ez is sikerült!
Ami még különlegessé tette ezt a versenyt nekem, hogy két ponton Pilisszentlászlón és a Skanzennél a frissítőponton a víz izó kóla mellé baráti-edzői bíztatás is járt. Köszi Szilvi, olyan voltál mint a Forma1-es box utcában a szerelők. 🙂
