Ha röviden kellene írom, csak annyit írnék, hogy szuper jó volt, köszönöm, és újra mennék. Vagy azt is írhatnám, ilyen egy karácsonyi ajándék, igen, igen a nevezést kaptam ajándékba, és milyen szuper jó ajándék volt.
Ati a verseny előtt írt egy posztot, amiben azt írta, hogy a Vadlán nekünk olyan, mint a karácsony, egy futóünnep, amire készítjük egész évben a testünket, és a lelkünket is, és ünnep azért is, mert sok jó ember találkozik ilyenkor, szervező, versenyző, önkéntes segítők.
Ez az 5. éve annak, hogy senki nem tudott olyan programot javasolni erre a napra, hogy ne a Vadlánt válasszuk. Nem emlékszem, hogy az első szervezésről honnan értesültünk, sajnos nem jut eszembe, de az biztos, hogy mint ahogy az életben semmi sem, ez sem véletlenül történt. Az első két évben csak Ati futott a hosszú távon, első évben Barnival bicajjal kísértük. Na nem a pályán, de mindenhova eltekertünk, ahova csak lehetett. Következő évben autóval kísértük őt, és ekkor már végig azon járt az agyam, hogy miért nincs rövidebb táv, mert olyan szép az útvonal, hogy én is szeretnék itt futni.
Rövidebb táv nem lett, így a harmadik Vadlánon elindultam az 50 km-es távon, és annyira tetszett, hogy tavaly is lefutottam. Szóval az, hogy én ilyen hosszú távokat kezdtem el futni, az a Vadlán miatt van.
2019 
2020
Ezzel el is érkeztünk a 2020-as karácsonyhoz, amikor is kedves barátnőm, Lubics Szilvi karácsonyi ajándékát kibontva, kavarogni kezdtek a gondolatok a fejemben. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki kapott egy két számmal nagyobb bringát! Eléggé csak fel kellett nőnöm a feladathoz, de mint soha, most sem voltam egyedül. Egyrészt Atira mindig számíthatok, de most Szilvi lett az én fő támaszom, edzőm, és 9 hónap alatt csodát tett! Eddig csak úgy futkoztam, ahogy jólesett, és jártam erősíteni. Most viszont hétről hétre terv szerint csináltam mindent, igyekezetem úgy alakítani a mindennapjaimat, hogy minden beleférjen, ami fontos nekem. A Vidra a cégünk, ami több mint munka, az az életünk, az úszásoktatás, amit a kisgyerekek miatt imádok, a barátnőim, akiknek itt szeretném megköszönni, hogy ha máshogy nem tudtunk találkozni, akkor elkísértek egy-egy futásra, és végül, de mégis legelső sorban a családomnak, hogy támogattak a célom elérésében, még akkor is, hogy később kaptak esetleg vacsit.
Gyorsan elrepült ez a 9 hónap, nagyon élveztem az edzéseket, minden héten úgy vártam a következő heti edzéstervet, mint a gyerekek a szülinapi ajándékot. Volt több erőpróba is, Vérkör, Vércse, Vadlán pálya sokszor. Amik a lelkemnek talán fontosabbak voltak, mint a testemnek, hogy elhiggyem, hogy képes vagyok rá.
Október lett, pénteken Ultrabalaton, ahol Szilvi és még sok barátunk is futott, így napközben néhány órát a pálya szélén töltöttünk szurkolással, és még a verseny előtti átmozgató edzésemet is itt csináltam meg, Szilvit elkísértem egy szakaszon.
Este a Vadlán versenyközpontjában felvettük a rajtszámot, volt tésztaparti, megnyitó, pályaismertető, aztán siettünk a szállásra, hogy a lehetőségekhez képest minél jobban kipihenjük magunkat.
Lefekvés előtt azért még egyszer ránéztünk, hogy ki hogy áll az UB-n.
Reggel hat órakor start, még egy kicsit hűvös az idő, de tudtuk, hogy később kellemes napsütéses futóidőnk lesz.
A terv az volt, hogy Ati és én, ha a közös tempó mindkettőnknek megfelelő, akkor végig együtt megyünk. Rezi településig szerintem kevés futó megy a saját tempójában, az első 7km-en még annyira együtt van a mezőny, kivéve akik a dobogóért mennek, hogy mindenki megy a tömeggel.
Aztán a Rezi vár felé haladva már szakadozik a mezőny, és a hosszú és rövidebb táv választója (13 km) után már mindenki úgy halad, ahogy szeretne… és tud.
Mi nagyon jókedvűen futottunk, örültünk a felkelő napnak, a réten az őszikikerics mezőnek, az emelkedőnek, mert fogy a szint, a lejtőnek, mert jobban lehet haladni, és egymásnak. A frissítő helyeknek, mert mindenhol mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, és ezeken a helyeken találkoztunk a fiainkkal, akik most is, mint már oly sokszor, kísértek minket, és teljesen profin tették a dolgukat, nekünk tényleg csak futni kellett.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy 50km után lesz-e elég erő bennem a Láz hegyhez, úgy gondoltam, ha ott felmegyek, akkor már nagy baj nem lehet.
A táv második felében azért eljött az elcsendesedés ideje is, amikor már azt várja az ember, hogy a lejtőnek legyen vége (Balatonedericsre lefele), majd a ponton kap egy hatalmas lelki feltöltést… Amikor a kisgyerek boldogan fut elénk, hogy nála kell csipogtatni, amikor a ponton lévő ismerősök akkor is megölelnek, ha már futottál vagy 70 km-t, és a fejeden kicsapódott a só, majd jön a búcsú: „-Innét csak felfelé!” -köszi Sziszi. Valóban csak felfelé, legalábbis majdnem a Csodabogyós barlangig.
Nekem 70 és 80 km között volt egy holtpontom, amit ott sem éltem meg tragédiának, így utólag pedig azt gondolom, hogy olcsón megúsztam, mert azt mondják a tapasztaltak, ha hosszút mész, a holtpont is hosszú. Mikor másodszor értünk Büdöskútra már tudtam, hogy én innét már beérek. Egy félmaraton van vissza, az utat már többször megtettem, versenyen, edzésen, télen, nyáron, csak még sötétben nem. Hát ez is eljött. A vadvíz árok nevű helyen még sikerült világosban átérnünk, utána szépen ránk sötétedett.
Elértünk Nagymezőre, kipipáltuk az utolsó kilátót is, innét már bekocogunk.
Amikor beértünk Gyenesdiásra, és egy csendes, kihalt utcában már nem túl sokat beszélgetve (már mindent megbeszéltünk az elmúlt 14 órában), szótlanul kocogtunk egymás mellett, amikor is két ember tapsol a sötétben, már ez is elég megható volt, hát még mikor rájöttem, hogy Szilvi és Gyuri áll ott, és még egy utolsó löketet adtak a hátralévő kilométerekre. Nagyon örültem nekik.
Az utolsó pont, 5 km-rel a vége előtt a Mobilgáz, itt még ott voltak a fiúk és Szilviék is, egy gyors kulacscsere és indultunk a hullámvasútra. Ez most meglepően gyorsan eltelt, egy két kanyar, néhány domb, és már látjuk is a célegyenest.
108 km, 3188 m szint, 15 óra 51 perc.
A tornateremben éppen megy a díjátadás utáni tombolasorsolás, tehát szerintem a legtöbb ember ekkor van ott, de hát megérkezni tudni kell… Nyilván nem volt tudatos az időzítés, de a fogadtatás, és az, hogy Soma kezében a mikronnal köszönt minket, mindenki előtt a mikrofonba, hogy „-Az én szüleim, büszke vagyok rátok, szeretlek benneteket”, hogy Atival kézen fogva tudtam befutni, hogy Szilvi ott volt, és az elsők közt gratulált, ezt nem lehet elmondani, ezt át kell érezni.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Köszönjük az ismételten felülmúlhatatlan szervezést, a pontokon a remek fogadtatást, kedvességet, segítőkészséget, a sok mosolyt, és biztatást.
Szilvinek köszönöm az ajándékot, magamtól nem biztos, hogy neveztem volna, köszönöm a közös munkát, az edzésterveket, a beszélgetéseket, a közös futásokat, a barátságot.
Köszönöm Gergőnek a TRX és köredzést, mert az összes erősítő edzés is kellett ehhez.
Köszi fiúk, ismét ti voltatok a legjobb kísérők.
Ati neked pedig mindent is! Közös kedvenc Hiperkarma dalunkból egy idézet:
„De mikor a kezed megfogom és megérzed
Egyből szorosabban kulcsolod az enyémet
Végig neked szólt a dal a magasból
Mindegy mindenki, hogy mit gondol
Nekem csak az számít, ahogyan te érzel
Nélküled a pokolba az egésszel”
