Régebben már tervben volt, hogy túrázva megcsináljuk a Vérkört, Ati már futotta, mondta, hogy nekem is látnom kell. Aztán eltelt közben négy év, és az élet úgy hozta, hogy elkezdtem rendszeresebben futni, és egy nekem hosszú távra készülni. Ennek a felkészülésnek egy állomása, felmérése lett a Vérkör teljesítése.
Táv: 76,2 Km, Szintemelkedés: 1601 mD+
Az edzéstervbe már jó rég beépítve a dátum: 04.16 péntek. Hetek óta ezen kattogott az agyam, edzés közben, nyújtás, erősítés közben, sőt mondhatni ezzel keltem és feküdtem. A felkészülés jól ment, már az utolsó simításokkal is készen voltunk, remek időt ígértek arra a napra. De biztosan nem én lennék, ha az utolsó pillanatban nem kellett volna „újratervezés” gombot nyomni. 🙂 Kedden kiderült, hogy csütörtökön megkaphatjuk a Covid elleni oltásunkat, így nem lenne tanácsos pénteken futni…. Aztán jön a szív és az ész harca egy teljes éjszakán át, az ész győzött, az új dátum 04.18 vasárnap. Szerencsére a kísérőnk ráért vasárnap is, így már csak a lelkemet kellett átprogramozni, és persze az edzéstervet egy kicsit.
Oltás megvolt, nagy bajunk nem lett, a karunk fájt kb 1 napig. Közben a Vértesben szerdán esett cirka 25 cm hó, így április közepén, úgyhogy éreztem, hogy jó lesz ez a buli, ha nem olvad el azért, ha elolvad azért. De sokat nem kell ezen problémázni, mert változtatni úgysem tudok rajt, csak felkészülni rá, meg aztán hipp hopp vasárnap lett.
Reggel 5-kor már indultunk is Rigyácról, mert tőlünk 2,5 óra autózásra van Oroszlány. A tervek szerint így 8-kor el tudunk rajtolni. A vártnál gyorsabban elkészültünk, így 7:43-kor már el is rajtoltunk. Ezzel belevágtam életem eddigi leghosszabb terepfutó teljesítésébe.
Nem sok mindenre kellett figyelnem, a frissítésre, a pulzusra, és hogy élvezzem a mai napot.
Néhány km után éreztem, hogy egy réteggel kevesebb is elég lett volna, így a kabátot a derekamra kötöttem. Szépen haladtunk, a pulzus jó volt, a táj gyönyörű, és emelkedett, és emelkedett, és emelkedett, azt hittem a holdra megyünk.
Mire elértük az első EP-t a pulzuspántom már feladta a mai napot. Gondolom mindenki hallott már 100 meg 100 sztorit a nem éppen jól működő pulzuspánról, nem mondok semmit, elengedtem, és érzésre futottam a továbbiakban. A leírás, és beszámolók, no meg a száraz matek alapján azt hittem a legkeményebb részén túl vagyunk, elvégre az első szakaszban van a legtöbb szintemelkedés 444m. Igen most lehet mosolyogni, volt azért még meglepetés bőven. Ha valahova felmászunk, akkor onnét le is kell menni, és ez most sem volt másként 🙂 Sárkány-lyuk völgyön keresztül vezetett az utunk, ami kicsit jobban lejtett, és több szikla volt bent annál, hogy az én zalai agyaghoz szokott lábaim levágtassanak rajta, de hogy ne érezzem magam rosszul, hogy ezért nem tudok haladni valami dühös óriás 5 méterenként fákat borogatott keresztbe, amitől az egész völgy egy akadálypája lett.
Amíg itt sajnáltam magam, hogy melyik alatt kell bújni, és melyiken kell átmászni egyszer csak azt vettem észre, hogy a hátamban cipelt camelbag-ból elfogyott az összes innivalóm. Szerencsére már csak 2 km volt vissza Vérteskozmáig, ahol Barni és Ildi -a mi nagy fiunk és barátnője- várt minket, így fel tudtunk tankolni a következő szakaszra. Csákvárra gyorsan odaértünk, itt jól lehetett haladni. A QR kódos bejelentkezések gyorsan mentek. A fára festett nagy VK jelzést kell figyelni, ott van a kód a fa oldalán.
Nyújtással egybekötött kódolvasás
Közben Ati óráját egy ideje már töltöttük menet közben, mert az övén ment a navigáció, aztán jött az enyém, ami -egyébként egyáltalán nem meglepő módon- nem ment simán. Először nem akarta tölteni a töltő, majd csak jobb belátásra bírta Ati, majd minden remdben volt, de néhány lépés után eltűntek a futás adatai, és már csak a töltési %-ot mutatta. 85%-ig feltöltött 3 km alatt, majd mikor levettük a töltőről kiderült, hogy leállította a futást…., hát akkor ezt is elengedem. Indítottam egy új futást, a pánt úgy sem jó, ez meg lesz két részletben -3 km-rel. De nem baj, mert Ati órája ment, és reméljük megy is végig.
Mire ezt a sokkot is sikerült feldolgoznom ( megjegyzem, magamhoz képest elég higgadtan- talán edződöm ezen a téren is ) éreztem, hogy a bal térdem, ami egy farakás mászásnál kicsit megfájdult, egyre jobban fáj. Kicsit elterelte a figyelmemet róla, hogy közben felértünk a Gém hegyre, ami még így a párás levegőn át is olyan panorámát mutatott, hogy leesett az állam, és ez a sok tavaszi virág mindenütt…
Tavaszi hérics 
Tavaszi kankalin 
Kónya vicsorgó
Aztán innét egy elég meredek, köves ösvény vezet le Gántra, na ez nagyon rossz volt, de ahogy leértünk Barniék már vártak minket, kulcstöltés, fél banán, néhány bíztató szó, és indulás egy hosszabb szakaszra, most 19 km-en át nem találkozunk velük. Itt összefutottunk Wittmann Jánossal.
Ez a szakasz lassan telt. Fejben ment a matek, mikor is indítottam a második mérést? akkor mit mutat az órám amikor a Barniékhoz érünk? akkor mikor is lesz a következő EP? hány km tettünk meg eddig? mennyi szint van még vissza? stb stb.
De a térdem jobban lett, vagy kizártam azt is, végül is már mindegy is, de haladtunk. Az utolsó hely, ahol találkoztunk az Kőhányás puszta volt.
Innét már csak 13km, és a célban vagyunk. Közben az eső már egy ideje szépen kitartóan esett, a kabátot is vissza kellett venni, gondoltam lehajtom a fejem, teszem egyik lábam a másik után, és szépen elfogy ez a 13km. Az utolsó EP-ig van még két emelkedő, és utána bekocogunk a célba. Azért hogy emlékezetes legyen ez a szakasz is, az utolsó két emelkedő, és a közte lévő lejtő igyekezett belőlem, és szerintem mindenkiből aki aznap pályán volt kivenni az összes maradék erőnket. Olyan sár volt, hogy se felfelé, se lefelé nem lehetett haladni. Nagyon lassú 5 km volt ez, azt hittem soha nem érünk oda az utolsó pontra. Aztán mégis, jött a „bekocogunk a célba”. Csakhogy Ati valahogy kiszámolta, ha innét 6 percesbe tudok futni a célig, akkor 11 óra alatt leszünk. hát elég fáradt voltam, de gondoltam, akkor nem kocogunk, beleteszem amit tudok, ha nem is lesz 11 óra alatt, legyen hozzá minél közelebb.
A célban Barni barátnője Ildi, és a szervezők részéről Csige Fecó várt minket. Becsekkolás, akarom mondani kicsekkolás, éremátadás, fényképezés.
Gyorsan levetettük a vizes ruhát, sáros cipőt, és indulás haza, hogy 22-re hazaérjünk.
Mint mindenből ebből is sokat fogok tanulni. A technikával szorosabb barátságot kell kötnöm, mert úgy érem, nem szeret engem eléggé:-) Most így, hogy ilyen szuper kísérőm volt Ati személyében ez nem volt gond, de egy ismeretlen terepen egyedül azért biztosan bajban lettem volna.
Köszönöm Barniéknak a szuper kíséretet, mindig ott voltak, ahol lenniük kellett, nagyon ügyesen tették a dolgukat, nekünk csak futni kellett.
És ugyan a végére írom – csak az tudja, aki eljut az olvasásban idáig – de legelőször, leginkább, legjobban nagyon köszönök mindent Lubics Szilvi. Azt azért látom, hogy van még feladat bőven a következő 6 hónapban.
