109 kilométer a Keszthelyi-hegységben, van még mellé 3200 méter szint felfelé és ugyanennyi lefelé is, én ennyit mértem. A Keszthelyi-hegység minden csodája, amitől leesik az állad, de attól ez még egy nehéz terepfutó verseny. A szervezés tavaly is hibátlan volt, a szervezők mindenről gondoskodnak, a futóknak csak két dolgot kell vinniük magukkal: erőt és alázatot. Akárcsak egyik is hiányzik, nem érsz végig.
A táv magában foglalja az összes kilátót, a Tátika- várat, a Sztúpát és a Rezi várat. A verseny rendezője a Cserszegtomajfutás SE és Balaton-felvidéki Nemzeti Park közösen. Távok: 50 km egyéniben, 108 km egyéniben, 108 km csapatban. Akárcsak tavaly, idén is az egyéni hosszabb távot választottam, ami a tavalyihoz képest 4 kilométerrel nőtt, ellentétes irányú, és az előzetes ígéreteknek megfelelően a terep is nehezebb lett. Tavaly 17 fő fejezte be a hosszabb távot egyéniben, de biztosan sokakhoz eljutott a Vadlán jó híre, hiszen idén már 47-en indultunk el szombaton reggel hat órakor a 108 kilométeresre.
Pénteken este technikai megbeszélés, találkozás régen látott ismerősökkel és tésztaparti.
Tésztaparti.
Nem is voltunk ott sokáig, igyekeztünk korán lefeküdni, szombaton reggel 6 órakor volt a start. Sok ismerőssel találkoztam a start előtt is, örültünk egymásnak.
A Kanizsai Futóklubból egyéniben Móni és Zoli is indult az 50-es távon, Csilla váltóban, a mi Bélánk meg egy héttel (!) a Spartathlon után a hosszún. Aztán ott volt még velünk Székely Peti (108 km) és Kisjós Balázs (50 km) barátom is, akiket majd szépen behúzunk a futóklubba, rajta vagyunk az ügyön…
Start előtt még a versenyközpontban.
Még sötétben indultunk el, de nem kellett fejlámpa, mert a még sötét szakaszon fáklyákkal végig ki volt világítva az útvonal. Nagyon hangulatos volt. A mezőny nagyobb része elrohant előre, pedig hol volt még a vége…
Petivel, Bélával, Mónival, Zolival, Balival jó hangulatban nagyjából együtt futottunk Rezi településig, itt volt az első frissítő. Itt én levettem a pólóm alól a trikómat, nem is kellett több ruha később se, nagyon szép kora őszi időnk volt, hihetetlen, de Juhász Petiék (a főszervező) még az időjárást is el tudták intézni.
A Rezi vár után lent vált szét a két táv, mi Székely Petivel balra, 50-es barátaink jobbra. Petivel úgy beszéltük meg, hogy amíg jó lesz a közös tempó, addig futunk együtt. Kis családom minden frissítőnél ott várt lelkesen. Tavaly, amikor a másik irányba volt a pálya, Rezi vár és Rezi település között sötétedett rám, úgyhogy szinte az egész szakasz ismerős volt nekem. Azért volt változtatás néhol a tavalyihoz képest, könnyebb nem lett szerintem se, de szuper a most már véglegesnek mondott pálya. Minimális aszfalt, egy kevés pincesor, ami tök jó, különben szinte végig terep, nagyon sok az ösvény, amit imádok, sok a köves, gyökeres rész, sok nehezen futható emelkedő és lejtő van benne, izmos pálya, az biztos. Gratulálok a tervezőknek, ragyogó munka.
Ilyenre gondolok, amikor azt mondom: Nehezen futható.
Volt nálam óra feltöltött pályarajzzal, néha rápillantottam, de nem igazán kellett, egyrészt ismerős volt a legtöbb helyen a tavalyi Vadlán és a Lepke túrák miatt, másrészt a szalagozás, felfestett jelek, sötétedés után este a fényvisszaverő jelzések is könnyű tájokozódást biztosítottak a futóknak. Én egyszer se tévedtem el.
Az első 40 kilométer hamar elment, ezen a részen együtt futottunk Petivel, innentől egyedül, nem volt sokáig gond, terv szerint haladtam, de Várvölgy és Vállus között nem voltam teljesen jól, semmi nagy baj, csak kicsit gyengének éreztem magam. Ez azért érdekes, mert ugyanezen a szakaszon volt ugyanilyen gondom tavaly. Aztán a már máskor is bevált titkos csodaszerem (gyümölcsös joghurt) ismét helyrehozott, mire féltávnál felmásztam a legmeredekebb emelkedőt (aki ott volt, emlékszik…), már teljesen jól voltam.
Nagyon kedvesek a helyiek, még az erdőben is szurkoltak nekünk.
A 60 kilométeres, Büdöskút frissítőhöz 7:30-as átlagtempóval, 13:33-kor kellett volna a tervem szerint érkeznem, és 13:30-kor értem oda.
Itt ettem a csodahúslevesből, ezt, a levest én nagyon bírom hosszú ultrafutásoknál, és pár perc múlva percre pontosan az eredeti időterv szerint indultam tovább.
Szépen haladtam a tervezett időtervemmel tovább, a Balatonedericsnél lévő tájházban még meg is kávéztam. Nagyon kedves és figyelmes volt végig mindenki az összes frissítőállomáson, versenyközpontban, mindenhol. Több helyen is volt a lakóknak, ottani pincetulajdonosoknak is saját, kis frissítőállomása, tényleg nagyon magukénak érzik a települések is ezt a versenyt, nem lehet eleget dicsérni a szervezőket, a frissítőállomáson lévőket, a nemzeti park szakembereit. Hibátlan volt a szervezés egész nap.
Igazán a terv szerint lassulnom kellett volna már, Dettiék mondták is a Szépkilátónál, hogy túl jól nézek ki. 🙂 Számolgattam, láttam, hogy a 16 órás idő valószínűleg meglesz, de lehet még sokkal jobb is akár.
Fénykereszt állomásnál 80 kilométer, utána egy hét kilométeres emelkedő Büdöskútig. Ez most furcsának tűnhet, de innentől jött nekem a verseny legjobb része, nem fájt semmim, nem éreztem magam fáradtnak, nagyon felpörögtem. Eddig nem is hallgattam zenét, innentől 20 kilométeren keresztül viszont végig. Egy csomót táncoltam is futás közben, biztos hülyének nézett, ha látott valaki az erdőben.
Ezerszer és ezerféleképpen megfogalmazták már. Az ilyen ultra távú versenyeket a komoly fizikai teljesítmény mellett, ha valaki akarja, akkor egy nagyon mély és bensőséges lelki utazásként is megélheti. A versenynek van egy olyan pontja, amikor „elhagyod az egódat”/”lemeztelenedik a lélek”/”találkozol önmagaddal”/”átgondolod, hogy mi a fontos, és mi a jelentéktelen az életben”. Akárhogyan is fogalmazzuk meg, ugyanaz. Ezeknek a versenyeknek, ünnepeknek a legértékesebb percei ezek. Amikor találkozol valós önmagaddal, és nagyon jó és megnyugtató, ha tetszik, amit-akit ilyenkor látsz.
Büdöskúton megint ettem egy finom levest, és futottam tovább. Én még világosban átértem a Vadvíz árok részen. Tavalyihoz képest nagyon kimosta a múltkori esőzés. Brutális és álom vadvízi kajakos patak (WW IV-V) lehetne a beborult fák nélkül és néhány köbméter/mp vízzel…
Büdöskút után nem sokkal rám sötétedett, lámpa. Az éjszakai sötét erdőben a fejlámpás futást én mindig is szerettem. Világító, kíváncsi szempárok az árnyak mögött, a hőmérséklet kellemes, de kissé nyomott-párás, aggódtam is, hogy ebből még eső lehet.
Számolgatás fejben, meglesz a 15 és fél óra, elméletileg lehetne 15, de ahhoz nagyon sokat kell még futni.
Vadlán lik, egy vadkamera képe.
Vadlán-lik, majd Nagymezőnél a kilátóhoz fel és le. Itt a kilátó előtt és után is találkoztam Dettiékkel. Juhász Petit itt kérdeztem, hogy mennyit is ment két hete. „15 óra”-mondja. Kihívás elfogadva. 🙂 Ok, de ahhoz az utolsó 12 kilométert másfél órán belül meg kell még csinálni. Máskor gyerekjáték, de itt 7:30-as kilométereket kell tartani hozzá. És mi van, ha nem 108 kilométer, hanem kicsit több? Kell egy kis tartalék idő is majd. Amennyire csak tudok futok, és közben számolok, meglesz. Szemerkél az eső. Utolsó állomás 5 kilométerre a cél előtt: Mobilgáz töltőállomás. Itt érem utol Brigiéket, iszok egy korty kólát, és futok tovább egyből. Innen fut velem Detti is, az utolsó 5 kilométerre elkísér. Elméletileg meglehet a 15 óra, de futni kell, nagyon. Órám szerint már megvan a 108 km, a cél még sehol. Futunk tovább ami a csövön kifér. Meglátom a fényeket, a cél előtt elénk futnak a srácok, „Gyere apa, meglesz, van még fél perced.” Futok 4 percesben kb., berohanok a terembe, hol van az a rohadt chipolvasó?, bénázok, nem tudom bedugni a lyukba. Na, végre sikerült. Nézem az időt, basszus, nem lett meg, az időm: 15:00:01. Egyetlen másodperccel több lett. 🙂
Tapsolnak, gratulálnak, megkapom a befutó párnámat. És leállítom az órámat is, mert azt elfelejtettem a nagy izgalomba.
109 km, 3200 m szint. Én ennyit mértem.
108,9 kilométer lett az órám szerint 3200 méter szinttel. Én a 16. lettem (47 fiú induló, 36 ért be szintidőn belül). Nem lényeges se az idő, se a helyezés, amiért jöttem, azt már kint a terepen megkaptam.
Csak érdekességnek az első három helyezett ideje: Muhari Gábor 10:08:18, Kurucz András 11:44:45, Borsos Attila 13:14:21.
Jó végre kicsit megpihenni.
109 kilométernyi út pora.
Eredményhirdetés, megünnepeljük egymást. A lány és fiú ötfős váltó első helyezett ajándéka Mura vízitúra velünk. Eredményhirdetés közben beérkezik a Székely Peti barátom is, ügyesen teljesítette ő is. Idén a Vadlán a harmadik nagyon hosszú, amit megcsináltunk mindketten. (Ultrabalaton 221 km futás, UltraRába 215 km kenu kettőben együtt, Vadlán Ultra Terep 108 km futás.)
Aztán elindulunk haza, késő van, mindjárt éjfél, és nekünk másnap vízitúránk lesz. 🙂
Még egyszer: köszönet a szervezőknek, a frissítőállomások személyzetének, a helyi kedves embereknek, kísérőimnek, futó társaknak.
Beszámoló írása közben jött a hír, a Kör-re kvalifikációs verseny lett a Vadlán…
Sziasztok!
Ati
Képek forrása: Taraleж Photo, Sinka Gábor, Somi, Detti és én.
