2017.07.09-11. Szentgotthárd Győr. 215 km, -94cm vízállás, 18-38 fok, 33 óra, 1 kenu, Ati és én. Egy facebook bejegyzésben ezzel az egy mondattal, minden statisztikailag fontos információt el is mondtam. Ha a hírekből csak a szalagcímet olvasod el, akkor már mindent tudsz. 🙂 Én viszont a továbbiakban kicsit bővebb részletezném az eseményt.

Még a tavalyi évben megemlítettem Atinak, hogy én szívesen elmennék a Rába 100-ra, amit már évek óta tavasszal rendeznek a Hodzsiék. Mondta, hogy jó, de keresnem kell hozzá valakit, mert akkor lesz Sárváron a 24 órás futás, amire szeretne elmenni. Jól fel lett adva a lecke, mert azért nem sok olyan ismerősöm van, aki erre kapásból rávágná, hogy persze. Aztán megváltoztatták a 24 órás dátumát, így Atinak nem volt programja erre a napra, tehát vele indultam el a versenyen. A víz kicsi volt, a hajó nekem elől kényelmetlen, de ehhez képest jó hangulatban sikerült teljesítünk a kihívást. Amikor kiszálltunk a gátnál Krisztián haverunk meg is jegyezte, hogy akkor nyáron jöhet az UltraRába! Na, gondoltam, nem is mondtuk senkinek, de ezek szerint a homlokomra volt írva, hogy ez egy teszt volt a számomra, vagyis mindkettőnk számára, hogy elinduljunk-e párban a 211 km-es távon.

A hónapok gyorsan teltek, és mivel elég pörgősek a mindennapjaink, nem volt időm rástresszelni a kihívásra.Tudtam, hogy mire vállalkozom, azt is tudtam, hogy ez nem 2×100 km lesz, hanem annál jóval több. Mégis amikor eszembe jutott soha nem félelemmel, hanem kíváncsi várakozással gondoltam rá. A nagy nap(ok) előtt két héttel még úgy tűnt, hogy az idei csapat csak a „szűk család” lesz – értem ezalatt azt, hogy rajtunk kívül csak 3 hajó adta le időben a nevezését. Szerencsére azért amikor a facebook-on Ati kiírta, hogy lejárt a nevezési határidő, hirtelen 7 hajóra és 13 főre bővült az idei őrültek köre.
Vasárnap este tésztaparti. Persze a nyár folyamán ezen a vasárnapon értünk le a túrázókkal a legkésőbb Csákányba, így nagyon csak igyekezni kellett, hogy a hajónkat megszerezve, és persze Körmenden még az AlteRába fesztiválba is belefutva, még a bolognait is el tudjam készíteni vacsira. Amíg Ati kényelmesre faragta a hajót, és átbeszélték az idei nyomon követést, a versenyleírást, addig a vacsi is elkészült. Így a megfelelő mennyiségű szénhidrátot mindenki magához vette, és gyorsan aludni tértünk, hogy másnap reggel 5:40-kor a lehető legkipihentebben állhassunk oda a rajthoz, és persze a csapatképhez.

Valahogy egy ilyen esemény előtt én soha nem tudok nyugodtan aludni, tehát a kipihentségem hagyott némi kívánnivalót maga után, de a lelkesedésem sokkal nagyobb volt a fáradtságomnál. Mivel nagyon kicsi volt a víz, így egyszerre el tudtunk rajtolni Szentgotthárdról, reggel 6:00 órakor. Abban teljesen biztosak voltunk, hogy vegyes párosként mi leszünk a leglassabb egység, és ezt a pozíciót viszonylag hamar el is foglaltuk. De mivel ez sokkal inkább teljesítménytúra, mint verseny, ez egyáltalán nem zavart minket. Egy dolog volt fontos, hogy Győrben fotózkodhassunk a szoborral. Egyenletes ütemben haladtunk, Krisztián és Barni minden kívánságunkat lesték, mindig ott voltak időben, és sokszor jobban tudták, hogy mit ennénk innánk mint mi magunk. Napközben nagyon meleg volt, ami talán azért nem fektetett meg minket, mert ehhez már a hétvégi túrákon hozzászokhattunk.Már erősen szürkült, amikor elértük a ikervári gátat. Aki nem ismeri a Rábát, annak elmondom, hogy ez egy olyan gát és átemelés, ahol az ipari víz (amit a gátnál elvisznek, egy mesterséges csatornába áramot fejleszteni) nem 1-1,5 km múlva jön vissza, hanem 10 km-t kell megtenni a Rába eredeti medrében, ami szűk, kanyargós, belógó, beborult fákkal tarkított, kormányzási szempontból technikás szakasz. Szóval az összes résztvevő nagyon szerette volna ezt a 10 km-t világosban megtenni. Hát nekünk nem sikerült, így az eddig felsorolt nehezítő körülményekhez a hajó átemelése során szépen odasorolhattuk a sötétet is. Mert telihold ide, vagy oda, a szűk meder felett összezáródik a lombkorona, így természetes megvilágítást itt nem élvezhettük. Így hát mellény fel, fejlámpa fel, és elkezdődött életem leghosszabb 10 km-e. Amint bekapcsoltam a fejlámpát, legalább 1000 kérész vette célba a fényt, vele együtt minket is. Az első 10 m-en kiderült, hogy az az elképzelés miszerint én elöl a lámpával világítok, és mondom merre kell menni, nem fog működni, az egy dolog, hogy olyan volt mintha a legdurvább hóesésben kellene ellátnom 15- 20 m-re, de amint kinyitottam a számat, oda is berepültek, ugyanúgy ahogy mindenhova, a mellény alá, a póló alá, a hajunkba, a fülünkbe, szóval az egész testünk tele volt velük, még szerencse, hogy nem csípnek, csak szaporodni szeretnének röpke életük során, így ahova tudtak gyorsan le is petéztek, igen még ránk is. 🙂 Kitaláltuk a megoldást amivel átvészeltük ezt az inváziót. Én a kezembe vettem a lámpát, – így már csak Ati evezett – és a hajóból oldalra kirakva világítottam arra az oldalra ahol látni szerettünk volna. A víz nagyon kicsi volt, így rengetegszer ki kellett szállni a hajóból, még szerencse, hogy nem volt hideg. Aztán ahogy megjelentek, egyszer csak varázsütésre úgy tűntek el drága barátaink, amit azért annyira nem bántunk, ugyanis az éjszakában nélkülük is akadt még kihívás bőven. Hód előttünk, mögöttünk, mellettünk, úszik, becsúszik, csapkod a farkával, persze tudjuk hogy ezt fogja tenni, és mégis képesek vagyunk megijedni mindegyik ilyen hangnál. Az őzek világító szemei, a parton lapuló róka, a fák közül ránk röffenő vaddisznó is színesítette ezt szakaszt, amit Öreg ágnak hívnak. Aztán egyszer csak óriási robajjal balról befolyt a Gyöngyös, és végre megláttuk Sárvár fényeit. Ekkora már fáztunk egy kicsit, úgyhogy jól jött a pulcsi és a hosszúnadrág, megkaptuk az éjszakai kávé és kóla adagunkat, aztán mentünk is tovább, egy viszonylag hosszabb szakasz állt előttünk 4-5 km duzzasztott vízzel. Krisztiánnak így lehetőségük volt kicsit aludni. Ami engem illet én duzzasztott vizet annyira még nem vártam mint most. A kérészekkel való hadakozásban valahogy a legerősebb fokozatra sikerült állítanom Ati szuper lámpáját, ami ezen a szakaszon ezért már jelezte, hogy bizony nem sokáig bírja már, így jött a tartalék lámpa a maga szolidabb fényével, így amikor bizonytalanok voltunk, és a fülünk veszélyesen bokor alá bemosó kanyart jelzett, biztonságira véve a dolgot, inkább kiszálltunk a kavicspadon és lesétáltunk. Aztán csak elérkezett a duzzasztott víz, kicsit megnyugodva, hogy már nem minden idegszálunkkal arra kell figyelni, hogy merre folyik a folyó, már azzal is tudtunk foglalkozni, hogy bizony egyre álmosabbak lettünk mindketten, és hol egyikünk, hol másikunk hagyott ki egy pillanatra, és billentette meg a hajót. Ahogy telt az éjszaka és fogytak a kilométerek, tudtuk hogy a Nick-i átemelés után már még ha lassan is, de világosodni fog. Így is lett, mire a gátnál átvittük a hajót, már lámpa nélkül is lehetett annyit látni, hogy biztonságosan tudjunk haladni. Az Ultrabalatonon – ahol Atit biciklivel kísérem- megváltás a hajnal, nagyon szerettem eddig minden évben. Itt azonban rosszabb volt az éjszakánál. Mivel visszakaptuk legfontosabb érzékszervünket, láttunk, mintha az agyunk folyamatosan ki akart volna kapcsolni, az evezés egyforma üteme, a víz ringatása, mind mind alfába akart levinni minket. Meg is beszéltük hogy ha csak 5 percre lefekhetnénk…, de nem tettük meg. Az egyik pár perces „kötelező” megállásnál egy kavicspadon érzékeny búcsút vettem a hajó alját 8-10 cm vastagon borító kérésztetemektől. A délelőtt az előttünk felszálló rétisastól eltekintve eseménytelenül telt. Egyenletes ütemben eveztünk, amikor jött az eső beöltöztünk esőkabátba, és arra gondoltunk, hogy milyen jó annak aki már beért. Az eső nem tartott sokáig, az utolsó 14 kilométer viszont annál tovább. Itt aztán minden trükköt bevet az ember közel 30 óra evezés után. Győzködtük magunkat és egymást, hogy ez már nem sok, már ennyi meg annyi megvan, amikor pedig úgy éreztem, hogy már Ati agyára megyek a pozitív hozzáállásommal, a parton a tükröződő rések, lyukak kavicsok által kirajzolt alakzatokat bámultam, amiben felfedezni véltem afrikai maszkokat, és Darth Vader álarcát. Aztán végre megpillantottuk a vasúti hidat, micsoda öröm – aztán mikor már fél órája ott van előttünk a híd, de még mindig nem értünk oda, megkérdeztem Atitól, hogy ezt ugye valakik húzzák Győr felé, és azért nem érünk oda még? De nem húzta senki, és persze meglett a többi híd is Győrben gyorsan egymás után, és persze meglett a szobor is, amivel gyorsan készítettünk egy szelfit, aztán már csak 200 m-t kell felevezni a Mosoni – Dunán, és megérkeztünk.

Nagyon jó érzés volt, és nem elsősorban azért mert végre kiszállhatunk a hajóból, hanem a fogadtatás miatt. Köszönöm szépen mindenkinek
Miután partra tettük a hajót, nem is húztuk az időt a pakolással, gyorsan mentünk az étterembe, hogy a túra, verseny – gondoljon rá mindenki úgy ahogy szeretne – lezárásaként közösen megebédeljünk, elmeséljük egymásnak, hogy ki hogy élte meg ugyanazokat a kihívásokat, hogy a fáradtságtól, vagy az ultra táv teljesítése miatt jelentkező különös állapottól, ki mit látott vagy vélt látni a folyón, a parton. Én nagyon örülök, hogy részese lehettem egy ilyen kihívásnak, és annak pedig különösen, hogy az alacsony vízállás miatt, nyugodtan mondhatjuk, hogy „jó mulatság, férfi munka volt”.

Képek

Hodzsi képei

Baumgartner Tibi képei

Tompáné Bodor Klári képei