250 km futás a Jordán sivatagban (RacingThePlanet – The 20-Year Race)

Versenybeszámoló

Kettő csodálatos hetet töltöttünk Jordániában a RacingThePlanet – The 20-Year Race 250 km hosszú sivatagi futóversenyen.

Detti beszámolóját a versenyről itt találod.

A verseny előtt pár napot túráztunk Petra csodavárosában, majd a versenyen én futottam, párom Detti pedig a versenyt kísérő karavánban volt önkéntes segítő. Elmesélem nektek a felkészülést és a versenyt, közös életünk eddigi egyik legnagyobb kalandját.

„Az egyik ilyen csillagban élni fogok. Az egyiken nevetni fogok. És így, ha felnézel az éjszakai égre, olyan lesz, mintha minden csillag veled nevetne. És egy nap, amikor a szomorúságod végre elmúlik (mert az idő minden fájdalmat enyhít), örülni fogsz, hogy találkoztál velem. Mindig veled leszek, mint egy barát, aki sosem hagy el. Nem számít a távolság, nem foglak elhagyni. ” 💜 Maigua 💜

Most írok a felkészülési időszakról és előzményekről. Kicsit hosszú a beszámoló… Ha a verseny előtti felkészülési időszak nem érdekel, ez lehet, hogy csak a futóknak érdekes, és csak a jordániai kalandjainkról szeretnél olvasni, akkor nyugodtan gördíts le a szövegben odáig, ahol újra ezt látod, pink alapon „Jordánia beszámoló szöveg”, vagy kattints ide:

Jordánia beszámoló

Mi ez a „RacingThePlanet – The 20-Year Race”?

A RacingThePlanet több napos (multi-day) futóversenyeket szervez a világ legnagyobb sivatagjaiban. A helyszínek:

• Atacama Crossing (Chile),
• Gobi March (Mongólia),
• Namib Race (Namíbia),
• Last Desert (Antarktisz).

2023-ban volt ezeknek a versenyeknek a 20 éves évfordulója, ennek a tiszteletére szervezték az ünnepi versenyt Jordániában, a világ legszebb sivatagában.

A jordániai verseny a Wadi Rum-i sivatagtól kezdve, Twaissah-n és a Kharaza-sivatagon keresztül egészen a Wadi Ahaimer kanyon csúcsáig tart. Ameddig a szem ellát, homokdomb és homokdomb, hatalmas sziklák, ősi kanyonok, kiszáradt folyómedrek. Csodavilág.
A cél Petra ősi városa, a világ hét csodájának egyike, méltó helyszín egy ilyen verseny befejezéséhez.

A közelben zajló háború miatt a versenyt azonban egy évvel elhalasztották, így 2024. szeptemberében került megrendezésre.

Miben különböznek ezek a futóversenyek az itthoni és környező országbeli általunk megszokott terepultráktól?

Röviden a legfontosabb eltérések ezeknél a több napos (multi-day) típusú sivatagi futóversenyeknél:

• Az első, talán legfontosabb eltérés, hogy ezek a futóversenyek nem start to finish típusúak. Tehát nem az történik, hogy van egy adott útvonal, táv, szint, és ezen elindulsz, futsz a célig, esetleg, ha nagyon-nagyon hosszú, akkor kicsit alszol is valamelyik ponton. Ezek a versenyek jellemzően olyanok, hogy naponta egy maraton körüli távot, kb. 40 km-t kell lefutni, utána pihenés, regeneráció, alvás másnap reggelig a táborban. Illetve egy nap van egy hosszú, dupla táv-dupla nap (70-90 km), amire ekkor a szintidő is arányosan hosszabb, és itt a futás belelóg az éjszakába is. A gyorsabbak lefutják még aznap, a lassabb futóknak a dupla táv átnyúlik a következő napba. Bizonyára van, akinek ez így nehezebb, nekem sokkal könnyebb volt így.
• Felszerelés. A versenyszervezők a terepultrákra a helyszínnek, terepviszonyoknak, várható időjárásnak és még számos dolognak (pl. mentési lehetőségek) figyelembe vételével kötelező felszerelést írnak elő. Egy 100 mérföld alatti terepultrára még nehéz terep és nehéz körülmények esetén is a felszerelés biztosan belefér egy nagyobb futómellénybe. Ezekre a több napos versenyekre minden felszerelést végig magadnál kell tartani, amire egy hét alatt szükséged lehet. Mindent, a hálózsákot, az összes ruhát, a fogkefédet, de még az egy heti minden ennivalódat is. Így itt a futók hátizsákkal, nagy súllyal, 8-15 kg felszereléssel futnak.
• Frissítés. A futóversenyeken frissítő- és ellenőrző pontok vannak. Persze a pontok között is szükség lehet saját frissítésre, van aki inkább a saját frissítésben bízik, de általában a futóversenyeken etetnek, itatnak a pontokon. Ez a Jordán verseny és a hasonló versenyek teljesen önellátóak (self supported). A pontokon csak vizet kaptunk, minden más élelmiszert ami a hétre kellett, minden futónak saját magának kellett cipelnie végig. Detti szerint egy heti élelemre neked is szükséged lesz, ha ezt a hosszú beszámolót végigolvasod…
• Pályajelölés. Nem volt GPS track, alapvetően nem szalagoznak, a pályát rózsaszínű kis zászlókkal jelölték, néhol rózsaszínű vékony szalagokkal. A többieknek ez a jelölés megfelelő is volt, nekem nem, mert az ilyen színű zászlókat pont nem látom, az én szemeimnek beleolvadt a háttérbe. Nekem nagyon nagy segítség lett volna a track az órámon. Ha látótávolságban volt előttem futó, akkor őt követtem, vagy figyeltem a lábnyomokat a homokban, ez utóbbi is tökéletes volt. Bajban igazán akkor voltam, ha egyedül voltam egy sziklásabb résznél, vagy ha én voltam legelöl az összes futó közül.
• Ki jöhet ezekre a versenyekre? Bárki, aki csak jelentkezik. De ide mégse jut el mindenki, aki szeretne, és aki itt jól teljesíthetne, erősítené a mezőnyt. Nem azért, mert ide kvalifikáció kell, vagy olyan túljelentkezés van, hogy csak sorsolással lehet bejutni. Egy magyar futónak a nevezési díj túl magas. Ennek megfelelően ezeket a sivatagi multi day versenyeket helyükön kell kezelni. Egy magyar terepfutó valós helyét a mezőnyben a magyar és környező országok népszerűbb terepultráin elért eredményei sokkal jobban megmutatják, mint ezek a versenyek.

Hogyan kerültünk erre a versenyre?

Soha nem gondoltam, hogy én, az egyszerű hétköznapi futó egy ilyen különleges versenyre valaha eljutok. A versenyhez vezető út tavaly év elején kezdődött, másfél évvel ezelőtt.

Ex-legjobb barátunk hívta el Dettit magával erre a versenyre önkéntesnek. Neki ekkor már erre a versenyre nevezése volt, végül ő nem jött el. Az önkéntesség nem azt jelenti, hogy az ő kísérője, segítője, hanem azt, hogy része a versenyt kísérő karavánnak, és minden versenyzőnek egyformán segítője abban az önkéntes csapatban, akik futás közben, a táborban az összes futónak egyformán segítenek a verseny teljesítésében. Volt egy dolog még a költségek mellett, amit a válaszadás előtt végig kellett Dettinek gondolnia: ezen a versenyen a kommunikáció nyelve angol, és Detti ekkor még nem volt jó angolból. Az elmúlt negyed évszázadban nem igazán használta, kikopott, elfelejtődött, ami volt.

Itthon átbeszéltük a családdal, bevállaljuk-e a költségeket, Detti szívesen ment volna, megoldjuk. Detti bevállalta ezzel azt is, hogy a versenyig rengeteg munkával, de újra megtanul elfogadható szinten angolul.

Én gondolkodtam, álmodoztam. Mi Dettivel minden nagyobb dolgot együtt csináltunk, minden álmunkat együtt valósítottuk meg. Csodálatos szerelem a miénk, a közös életünket együtt építettük fel a semmiből, van hol laknunk, van egy csodálatos családunk, kettő most már a felnőttkor küszöbén álló fiúgyermekkel, akik a gyerekkorukról azt mondják, hogy ezerszer újraélnék velünk, van egy közös családi cégünk, amiből eléldegélünk, a szabadban dolgozhatunk a folyókon. Ülhetünk a kenuban vagy egy raft hátulján fent magasan, felettünk a kék ég, süt ránk a nap, alattunk a víz, az emberek életét a túráinkkal szebbé tesszük. Detti mindig gyerekekkel szeretett volna foglalkozni, úszást is tanít pici gyerekeknek, ami boldoggá teszi őt. Kell ennél több? És közös a hobbink is, mindketten terepfutunk, terepultrázunk. A nagy kalandokat mindig együtt éltük meg. Vagy kettesben együtt a pályán, vagy egyikünk fut, másikunk segíti, de mindig együtt. Álmodoztam… Én és a sivatag… De jó lenne, ha én is elmehetnénk, én is futhatnék a sivatagban életemben egyszer, és ott lenne önkéntesként Detti, aki nekem a minden, és ott lenne a legjobb barátom is velünk futóként.

A családdal újra átbeszéltük, mert a nevezési díj miatt komoly költség ez nekünk, de egyszer az életben… és úgyis azt terveztük, hogy Dettivel együtt fogunk először repülőre ülni, és felrepülni magasba a felhők fölé, mint a murai sasok. És mindig minden nagy dolgot együtt, ahogy eddig is… És nekünk ez a verseny anyagilag tényleg nagy áldozatot jelentett, de mehetek, köszönöm, hálás vagyok érte nagyon a családomnak.

Felkészülés a versenyre

Dettivel rendben csináltuk a kiírt edzéseket, sokat jártunk versenyekre is. Magamhoz képest egészen jól sikerültek. VTM, Vipava 100 km, UTH Szentendre Trail, UltraRába215, JAT, Vadlán 108. Volt ahol külön futottunk, és volt amit Dettivel együtt teljesítettünk, az első lépéstől az utolsóig együtt. Minden edzésre és versenyre úgy tekintettem, hogy a felkészülésem része a sivatagi versenyre. Minden edzést rendesen megcsináltam, de nem voltam jól, alvással az elmúlt másfél évben folyamatosan gondjaim voltak, nem tudtam magam rendesen kipihenni, de így is úgy éreztem, hogy egyre erősebb vagyok.

Futottam súllyal, melegben, sorozatterhelés, egymás utáni napokon, modellezve a sivatagi körülményeket. Nem volt gondom, jól ment a súllyal futás, és nem volt gondom azzal sem, hogy egymást követő napokon hosszú távokat kellett futni. Úgy éreztem, felkészültem.

Közeledett a verseny napja, minden szervezési feladat megvolt, a felszerelés összepakolva, már csak az indulásra vártunk. És ekkor az utazás előtti napokban a szomszédban zajló háború miatt a szervezők lemondták a versenyt. Nekem nem tisztem, és nem is értek hozzá, hogy ez akkor ott jogos volt-e. Nem tehettünk mást, elfogadtuk. Később kiderült, hogy a verseny nem marad el, csak elhalasztották egy évvel.

Mi legyen Jordánia helyett? Felkészültünk a versenyre, menni akartunk valahova futni. Bújtuk a lehetőségeket. Az Alpokban és a közeli országokban ilyenkor már nem rendeznek terepultra versenyeket a téliesedő, és így veszélyes időjárás miatt. Igazán három lehetőség maradt bent: egy brazil verseny, egy verseny Gran Canaria-n és egy közös Kör teljesítés.

Brazília túl drága, a Körrel meg én úgy voltam, hogy a Körre bármikor el lehet menni, nem erre készültünk. Mondtam neki, hogy most menjünk el Gran Canaria-ra, a Körre meg majd menjünk el párban együtt a felkészülési időszak végén, kora tavasszal.

A Gran Canaria nekem nagyon tetszett. 360º The Challenge Gran Canaria – 269 km 14.300mD+. Teljesen magával ragadott ez a verseny, én nagyon szerettem volna.

A Gran Canaria hatalmas élmény volt nekem. Detti kísért mindkettőnket, mi futottunk. Imádtam nagyon:
https://www.vidra-vizitura.hu/gran-canaria-360o-the-challenge-2023/

It was a lie. From the first step to the last. 10 years of lies.

Február végén minden kapcsolatot megszakított velünk.

Az idei évben az edzéseimet már saját magam írtam. Minden versenyemre egyedül készültem fel. Mentem a tapasztalataim alapján, ahogy legjobbnak gondoltam. És bizonyára nem volt olyan jó, mintha edzővel dolgoztam volna. De az idei eredményeim jobbak lettek, mint bármikor előtte, azért nem csináltam talán annyira rosszul. Majd szeretnék újra edzővel dolgozni. Akiben újra bízni tudok, aki hisz bennem, támogat az utamon, örül a sikereimnek, megérti, hogy a futásnál vannak fontosabb dolgaim, nem bánt, vigyáz a lelkemre, és aki nem csak edző, hanem a barátom is. És annyira jó lenne újra tartozni egy csapathoz.

• Lefutottam a Kört, egyedül, az idei legjobb idővel: https://www.vidra-vizitura.hu/a-kor/
• A VTM-en bementem 5 óra alá
• Dettivel első lépéstől az utolsóig együtt futottuk a Vipaván a 100 mérföldes távon: https://www.vidra-vizitura.hu/ultra-trail-vipava-valley-emperor-165/
• UTH-n, a királytávon sikerült a sub 15 óra, hurrá, enyém lett a rózsaszínű érem is: https://www.vidra-vizitura.hu/ultra-trail-hungary-2024/
• Podbrdo terepfutó verseny, Detti lába csak nem javul, végigmentünk, de neki ez volt az utolsó idei versenye. Nagyon bízunk benne, hogy a kezelések eredményesek lesznek, és jövőre már sérülésmentesen tud ő is futni.
• UltraRába215 idén is Dettivel kenu2-ben, nagyon erős lány: https://www.vidra-vizitura.hu/x-ultraraba-2024/
• Korinthosz,
• Triglav Trail.

Jól sikerültek sorban az idei versenyek, nem sérültem le, jól mentek az edzések, úgy éreztem, hogy teljesen felkészülten indulunk el Jordániába a 250 km-es sivatagi versenyre.

Szeretnék köszönetet mondani 3 embernek, akiknek a felkészülésemben sokat köszönhetek, akiket nagyon szeretek, nagyon jó szakembernek tartok, és hálás vagyok, hogy barátaimnak mondhatom őket:

• Stróbl Edina (gyógymasszőr, gyógytornász)
• Gombás Niki – nikimoves.hu (mobility)
• Fürdős Gergő – FüGe CrossFitness (erőnléti keresztedzés)

A futás mellett minden héten volt Gergővel kettő erőnléti keresztedzésem, és csináltam Niki mobility feladatait.

Készültem a versenyre a felszerelésekkel is. Volt egy hosszú lista a kötelező és ajánlott dolgokkal.

Még indulás előtt kitettem erről egy posztot, ide bemásolom most, és beírom mögé dőlt betűvel, amiről verseny után van megjegyzésem. Ha ez nem érdekes számodra, kicsit gördíts nyugodtan lejjebb a Léna kutyás képig.

Kötelező felszerelés:

1. hátizsák. Egy 45 literes zsák volt nálam, belefért mindenem. -a zsákom tökéletes volt, imádtam (FORCLAZ túrahátizsák, 45 +10 literes – MT500 Air)
2. 35 literes vízhatlan zsák -ebben volt a (javarészt felesleges) plusz ruhám
3. min. 2 és fél liter kulacs. –nálam 4 db, összesen 3 liter űrtartalmú merevfalú kulacs volt.
4. Hálózsák (követelmény 0 fok) -éjjel 10 fok volt, az én hálózsákom nagy volt és nehéz a többiekéhez képest
5. cipő. Én egy Hoka Stinson cipőt vittem, amire körbe fel lett varrva a tépőzár, hogy a kamásli a cipő aljától a sípcsont közepéig elzárja a lábfejemet a homoktól. -tökéletes cipő volt. mint mindig. 10 éve futok csak Hoka cipőkben.
6. zokni. 4 pár zokni -2 pár zokni elég lett volna
7. nadrág. Egy hosszú futónadrág és kettő rövidnadrág. -1-1 elég lett volna
8. hosszú újjú felső. 2 db nagyon vékony fehér a futáshoz, és egy melegebb estére és alváshoz. -1-1 db elég lett volna
9. pehelykabát. -reggel használtam, kellett
10. vízálló és szélálló dzseki -elég lett volna egy könnyű futódzseki
11. eső poncho. átlátszónak kell lennie, hogy látszódjon mindig a rajtszám. – Eső??? nem használtam
12. sapka nyaktakarással, légiós. -nagyon jó hasznát vettem
13. meleg sapka -nem használtam
14. meleg kesztyű –nem használtam
15. napszemüveg –nem használtam
16. lámpa. egy komoly fejlámpa + 2 db tartalék akksival, és pluszban még egy tartalék lámpa. -egyik lámpát használtam csak, hosszú távon 1x cseréltem akksit
17. piros villogó lámpa az éjszakai szakaszra a hátizsák hátuljára –ellenőrizték is az éjjeli szakaszon
18. multitool. ez az a bicska, amin van egy csomó más is (kés, olló, körömreszelő, stb.) -használtam
19. síp –nem használtam, és tudok a számmal is fütyülni, túravezető vagyok
20. tükör –naná
21. zárt hőtükrös biwak zsák –nem használtam
22. iránytű –nem használtam
23. naptej –kellett, nagyon erős volt a nap
24. labello –labello nélkül sehova
25. gyógyszerek (hasmenés, fájdalomcsillapító) –nem használtam
26. elsősegély felszerelés (alkoholos törlők, steril tűk, paper tape, elastic tape, vízhólyag tapaszok) –egy vízhólyagom lett, elláttam, használtam
27. compressziós bandázs –nem használtam
28. biztosító tű (min. 10 db) –használtam rajtszámhoz és a leszakadt kulacstartómhoz is
29. alkoholos gél –nem kellett, a szervezők több helyre is tettek ki
30. nedves wc papír –a szervezők is tettek ki a wc-khez
31. országzászló minden felsőruházat ujján
32. versenylogó minden felsőruházat ujján

Ajánlott felszerelés:

33. só tabletta –használtam
34. egy heti élelem. –túl sokat vittem, napi 3.000 kalória, nem ettem meg. és át kellett volna csomagolnom a gyáriból kicsi zacskókba a súly és méret miatt.
35. kanál –használtam
36. összehajtható matrac. –nem kellett félnem, hogy kilyukad, jó volt.
37. kamásli. viszek homokba cipő aljától sípcsontig záródót és egy szokásosat, terepfutósat a sziklás szakaszokra. –csak a sivatagit használtam, másik felesleges volt.
38. Buff, azaz csősál. viszem a kedvencemet. –nem használtam
39. bot –egyik nap használtam csak, jól megsétáltattam a sivatagban.
40. pohár, tányér –pohárral teáztam, tányérat nem használtam
41. papucs a kampingbe, hogy pihenhessen a láb cipő nélkül. –használtam
42. törölköző –nem használtam
43. nedves mosdókesztyű tisztálkodáshoz –tökéletes volt, használtam minden nap.
44. fogkefe, fogkrém. Én azért viszek fésűt is…. –használtam
45. óra. track nem lesz, de a táv méréséhez, és a tempó monitorozásához jó lesz. Garmin Fenix 7X Sapphire Solar órám van. –használtam
46. telefon. Iphone telefonom van. Térerő úgyse lesz, de nem is használhatjuk a verseny alatt. Fényképezés és zene miatt nálam lesz. –így is volt
47. Lesz nálam egy 20e mAh-s powerbank az óra és telefon töltéséhez. –nem kellett volna ilyen nagy.
48. rovarriasztó –nem kellett.

Összeállítottam a teljes sivatagi felszerelésemet, és végül kellett vennem egy nagyobb zsákot, mert egyszerűen nem fértem el a Gran Canariá-s futóhátizsákomban. Próbáltuk Dettivel a lehető legjobban összeállítani, mi az ami kell, és mi felesleges. De mivel nem volt ilyen tapasztalatunk, eléggé tanácstalanok voltunk.

Minden cucc a bőröndben. Hurrá repülünk!

Jordánia beszámoló

Amman-ban, Jordánia fővárosában landoltunk.

Nekünk a fővárosból el kellett jutnunk a 200 km-re lévő Petrá-ba, ahol a verseny előtti napokat szerettük volna eltölteni, illetve a versenyzők is itt találkoznak, és innen indulnak el a sivatagba. A versenyszervezők ajánlottak egy embert, aki segít nekünk az utazásban, nála foglaltunk egy autót, sofőrt. Mivel ezen a napon más versenyző nem érkezett, így csak mi ketten voltunk utasok az autóban. Elég kalandos utazás volt, mentünk az autópályán, aztán néha lekanyarodtunk az autópályáról, és elhagyatott kis utakon mentünk egy ideig, majd újra vissza az autópályára. Mondta, hogy kikerüljük az ellenőrzéseket, meg mondta, hogy ha igazoltatnak mégis, azt kell mondanunk, hogy a barátai vagyunk. Végül szerencsésen odaértünk Petrába, és elfoglaltuk a szállásunkat.

Verseny előtti napok Petrában

A következő napokat itt, Petrában töltöttük. Rengeteget túráztunk, felfedeztük az egész környéket.

Petra romvárosa a sivatag sziklái között megbúvó egykori karavánközpont. A 7. századtól hanyatlásnak indult, fokozatosan elnéptelenedett és csupán a beduin pásztorok tudtak létezéséről. Utolsó európai látogatói a keresztes lovagok voltak, majd 1812-ben egy svájci felfedező talált rá. A sziklából kifaragott város romjai, hatalmas sírtemplomai és varázslatos természeti környezete egyedülálló. Petra a kulturális Világörökségeinek egyike, a világ hét csodái közé tartozik. Itt forgatták az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag filmet. Varázslatos hely, minket teljesen lenyűgözött. A mi belépőjegyünk 3 egymást követő napra volt érvényes, és az az igazság, hogy kellett is a három nap, hogy mindent felfedezzünk, mindent körbejárjunk Petrában. Csodálatos napokat töltöttünk el ebben a mesevilágban itt a verseny előtt kettesben.

Detti önkéntes tréning napja (péntek)

Péntek. A versenyzőknek ez volt a megérkezős napja, de az önkéntesek már dolgoztak ezen a napon. Dettinek egész napos önkéntes képzése volt. Nagyon aggódott az angolja miatt. Elkezdődött a képzés, bemutatkoztak egymásnak az önkéntesek. Detti bemutatkozáskor elmondta az angol nyelv miatti aggódását, erre felálltak a többiek és megölelték, megnyugtatták. És amit most itt leírtam, az volt végig, olyan hihetetlen szeretetteljes környezetben voltunk egészen a verseny végéig, amit nem tudok szavakkal leírni. A szervezők, az önkéntesek, a futók mind-mind annyira kedvesek voltak… Detti nagyon gyorsan összebarátkozott a többi önkéntessel.

Én ezt a napot a hotelszobában töltöttem, ki- és bepakoltam sokszor a sivatagi hátizsákomat, de hiába pakolgattam, csak nem lett kisebb és könnyebb.

És hiába gondolkodtam, nem találtam semmit, amit feleslegesnek gondoltam volna.

Nulladik nap, check-in, utazás a sivatagba (szombat)

Szombat, rajtszám átvétel és felszerelés ellenőrzés. Egy nagy teremben voltunk, sorban mentünk állomásról állomásra. Biztosítás, orvosi vizsgálat, felszerelés súlymérés. A hátizsákokat éppen Detti és Dolphen mérte. Mondta Detti, hogy a 15 kg-os (víz nélkül) zsákommal eddig vezetek. Maradt is, nekem lett a legnehezebb zsákom. Az átlag 9 kg volt, a legkönnyebb zsák 5,2 kg volt.
A felszerelést nagyon komolyan ellenőrizték le, volt egy lista, és sorban pipálták ki, ami rendben volt. Mindent megnéztek, napi 2000 kalória ennivaló, elsősegély-egészségügyi felszerelés.
Kaptunk GPS nyomkövetőt, a versenyen mindig minden futóról tudták, hogy hol van a sivatagban.

Bátortalan voltam, de azért próbáltam beszélgetni, mindenki nagyon közvetlen volt, még a versenytájékoztató se volt meg, de már voltak új barátaim. Volt ott egy lány futó, találkozott a tekintetünk, és olyan érzésem volt, mintha simogatna a szeme, mintha 1000 éve ismerném.

Ezután volt egy hosszabb tájékoztató. Köszöntöttek minket, bemutatták az orvosi és szervezői stábot. A versennyel, tábori élettel kapcsolatban sok fontos információt kaptunk. Azért a lényeget értettem.

Érdekes adatok az indulókról:

• 38 országból érkeztek az indulók, magyar futó egyedül voltam
• 110 futóból 29 volt lány
• velem együtt 10 futónak volt ez az első sivatagi futóversenye, a többiek már futottak RTP sivatagi versenyen legalább egyszer
• 21 futó mind a 4 sivatagi futást teljesítette már
• a legfiatalabb futó 16, a legidősebb 76 éves volt
• 83-an értünk végül célba

3 db nagy 40 fős buszra szálltunk fel. Én az első busszal utaztam, ezzel utaztak az önkéntesek is, így tudtunk Dettivel egymás mellett ülni.

Petrából átutaztunk a Wadi Rum-i sivatagba, ahonnan indul a verseny. A busz előtt végig villogó rendőautó ment, így minket sehol se állítottak meg igazoltatásra, úgy mentünk át Jordánián, mint kés a vajon. Nagyon menő volt, még soha nem utaztam rendőri felvezetéssel. Nagyon szép volt a táj útközben, csak ámultunk és bámultunk.
Egyszercsak elfogyott az út, csak homok, kezdődik a sivatag. Leszálltunk a buszról. Vártak minket a terepjárók. Toyota Hilux pick up az összes. Ahogy a cipő a Hoka, úgy a terepjáró a Hilux. Kb. 25 terepjáró, mindegyikkel egy beduin sofőr. Felültünk a terepjárókra hátul, és nekiindultunk a sivatagnak. De nem ám libasorban egymás után, hanem ahogy a lovak futnak szabadon egymás mellett keresztül-kasul a végtelen mezőkön.

Az arcunkat simogatta a szél, és repültünk a sivatagban a tábor felé. Annyira, de annyira különleges hangulata volt, még soha nem jártam itt, mégis úgy éreztem, hogy megyek haza. Én egy nagyon kedves családdal utaztam, apuka, anyuka, fiúgyermek és barátnője. Mind futni jöttek, nagyon szerettem őket, csodálatos család voltak.

Megérkeztünk a táborba, az önkéntesek, a segítők, a beduinok tapssal, dobbal, énekléssel köszöntöttek minket, miközben besétáltunk a táborba.

Megkönnyeztem.

A teljes tábori személyzet így nézett ki:

• management, vezető szervezők 4 fő
• önkéntesek 20 fő – velük volt Detti is
• orvosok 5 fő + plusz volt ott végig egy mentőautó. Kint a pályán mindig minden ponton volt orvos is.
• hivatalos fotósok 3 fő
• rendőr 2 fő (tourist police)
• kb. 15 terepjáró mindegyik egy beduin sofőrrel
• 15-20 fő helyi segítő, beduin, akik a tábor építésben, tábori életben segítettek. Minden beduin beszélt angolul, és nagyon kedvesek voltak.
• + a 110 fő futó

A futók sátrakban aludtak. 6 személyes sátrak voltak, 5 férfi futó volt még az én sátramban. Mindegyik sátortársamnak nagy tapasztalata volt az ilyen sivatagi versenyekben, hárman mind a 4 sivatagban jártak már, én voltam a sátramban az egyetlen kezdő sivatagi futó.
A futók az önkéntesek sátrai közé (azaz én Detti sátrához) nem mehettek. A futók 17 sátra félkör alakban volt. A tábor közepén volt mindig egy nagy, árnyékot biztosító sátortető, ez volt a közösségi tér, ezen kívül volt orvosi sátor, cybertent, tábortüzek, a sátrak előtt kis asztalok és székek.

Kis távolságra volt egy kijelölt hely a fiúknak pisilni és a kb. 10 tábori wc. A versenynek ettől a részétől kicsit tartottam, de teljesen rendben volt. Vízöblítéses tábori wc, mindig tiszta volt.

Érdekességnek elmondanám, hogy az volt a szabály, hogy akinek kint a pályán kellett vécézni, annak a hátizsákját le kellett tenni a pályára, hogy még véletlenül se forduljon az elő, hogy a pályabontó sweeper-ek nem veszik észre, és úgy összeszedik a jelzéseket, hogy valaki mögéjük kerül. Szóval el kellett menni a pályától 100 métert, és a papírt be kellett hozni a következő ellenőrző pontra, az nem maradhatott a sivatagban.

Első este Dettivel sötétedés után felnézünk az égre, nézzük a csillagokat.
Mondom neki: -Nagyon szép csillagos az ég, mennyire sok csillag. Kár, hogy felhős az ég.
Detti mondja: -Atika, az nem felhő, az a Tejút…
Hihetetlenül más és szebb fényszennyezés nélkül a sivatagban a csillagos ég, tényleg olyan, mint a fényképeken. Nagyon boldogok vagyunk, hogy láthattuk élőben.

Első este a sátorban aludtam a fiúkkal. Elég nyugtalanul, mert izgultam a másnapi futás miatt.

Napi szakaszok:

• 1. nap: Vasárnap, szept. 22., szakasz 1: 40.7 km, 362 mD+
• 2. nap: Hétfő, szept. 23., szakasz 2: 35.6 km, 517 mD+
• 3. nap: Kedd, szept. 24., szakasz 3: 39.7 km, 324 mD+
• 4. nap: Szerda, szept. 25., szakasz 4: 37.5 km, 330 mD+
• 5-6. nap: Csütörtök-péntek, szept. 26-27., szakasz 5: 88.1 km, 2,282 mD+
• 7. nap: Szombat, szept. 28., szakasz 6: 8.0 km, 101 mD+
  Összesen 249.6 km, 3916 mD+

1. nap: Vasárnap, szept. 22., szakasz 1: 40.7 km, 362 mD+

Másnap reggel, az első futás napján Detti nagyon boldogan szaladt hozzám: -Már első nap sweeper leszek. De jó!

A starttól a második ellenőrző pontig fogják összeszedni a futók után a kis rózsaszínű zászlókat. A sweeper-ek, söprögetők mindig az utolsó futó után mennek, összeszedik a jelzéseket, esetleg véletlenül futók által elveszített szemetet. Mindig kísérte őket egy beduin 2 tevével. Vigyázott rájuk, és elvette a zászlókat, ha már túl sok volt a kezükben.

Minden nap 6 órakor keltem, így mindig volt 2 órám, hogy megreggelizzek, és kényelmesen elkészüljek a napi futásra. Napközben a pályán és a táborban is kaptunk vizet. Én arra számítottam, hogy a víz nagyon meleg lesz a meleg hőmérséklet miatt, de nem így volt. A víz éjszaka lehűlt kicsit, és mivel nagy 10 literes ballonokban volt, és vigyáztak rá, hogy napközben ne legyen napon, egészen elfogadható volt a víz hőmérséklete kint a pályán és a táborban is. Emellett a táborban mindig volt forró víz, így az expedíciós ennivalókat, meleg ételét mindenki el tudta készíteni magának. A 20 éves évforduló tiszteletére a táborban a beduinok készítettek nekünk teát és kávét. Nagy volt a kontraszt: életünkben nem ittunk még ilyen finom teát, és életünkben nem ittunk ennyire szörnyű kávét. A teát imádtuk, de a kávéjukat 2 próbálkozás után teljesen elengedtük…

Fél 8: első eligazítás. Sam, aki a főszervező, imádtam őt is, minden nap fél nyolckor tartott egy napi eligazítást a távról, szintről, szakaszokról, terepviszonyokról, pontokról és minden másról, ami aznap fontos lehet.

Visszaszámlálás, mindjárt indulunk. A startvonalnál elöl vagyok. Először vagyok ilyen helyen, fogalmam sincs, hol a helyem a mezőnyben, optimistán beállok előre. 5-4-3-2-1 és go, push it. Önkéntesek és beduinok tapsolnak, Detti integet és mosolyog.

Futunk. Nagyon nehéz a zsákom, nehéz vele futni, folyamatosan hátrébb kerülök. Előrenézek, sokan vannak már előttem, 40-50 futó lehet, hát azért ennél jobbra számítottam. Úgy gondoltam, talán az első harmadba beférek. Nem baj, nem versenyezni jöttem. Első nap meg főleg nem. Mai napra az volt a tervem, hogy óvatos leszek. Tudom, milyen otthon vagy az Alpokban futni táv és szint ismeretében. Itt fogalmam sem volt semmiről: milyen lesz a homokban, mennyire fogom bírni a meleget, mennyire erős a mezőny. Itt most nem volt rajtam pánt, csak csuklón mértem pulzust, de úgy gondoltam, menni fog érzésre is, elég tapasztalt vagyok, ismerem magam, tudom, mit bírok.

A sziklás és a homokos részek váltják egymást, a homokos elég nehezen futható, de megpróbálok itt is jól haladni.

Egyre többen váltanak át sétába, én szinttől és a homok mélységétől függően váltogatom a futást és a gyors gyaloglásomat, amivel az ismeretlen futóknak szoktam meglepetést okozni, amikor látják, hogy gyorsabban gyaloglom, mint ők kocognak.
Elkezdek előzgetni, mindenkihez van egy-két kedves szavam, soha senki nem megy el egy másik futó mellett egy mosoly, jószó nélkül.

Nagyon figyelek a frissítésre, ha lenne edzőm, annyira nagyon büszke lehetne rám. Egyik kulacsomban híg ISO, másikakban víz. A pontok mindig kb. 10 km távolságra vannak egymástól, 2 pont között mindig megittam egy ISO-t, minden órában eszek, a 250 km alatt egyszer sem éheztem el, és egyszer sem éreztem gyengének magamat. Végig mindig figyeltem a frissítésre. Egyszer sem volt problémám a gyomrommal, nem volt hányingerem, nem szédültem, nem kellett leülnöm pihenni egyszer sem futás közben. Egyik nap se futottam el, mindig figyeltem a testem jelzéseire, a hőmérsékletre, a pályára. Ennyire fegyelmezetten és tudatosan még soha nem építettem fel egy versenyemet se.

A nap végéig nagyon sok futót visszaelőztem, úgy éreztem az első napi célban, hogy ezt most jól csináltam, és még így is maradt bennem sok. De ezt nem bánom, jó volt ez így kezdésnek. Első nap megnéztem, hogy mi is ez az egész. Összesített 15. helyen értem be a 110 indulóból az első szakasz után.

Első napi tapasztalataim:

• a táj hihetetlen, még annál is szebb, mint amire számítottam, teljesen elvarázsolt.
• a kamásli szuper, a cipőmben nem volt homok, nagyon jól zár.
• mély homokban futni ugyanolyan, mint otthon a kis falum melletti rigyáci szeretett erdőmben nagy eső után, agyagos nagy sárban. Nem jobb, nem rosszabb, ugyanolyan, csak itt száraz maradt a zoknim. Jé, nekem ez a sivatag hazai pálya.
• könnyebb volt, mint amire számítottam, második naptól, holnaptól megpróbálok az első 10 között futni.
• a hátizsákom jó. Hiába a nagy súly, erős vagyok, egészen jól tudok vele futni így is. Nem egy prémium zsák, ez egy Decathlonos hátizsák, kicsit tartottam tőle, hogy elég jó lesz-e, de minden rendben volt vele. Csak nehéz. A 11 külön zseb pedig mindent visz, imádtam a zsákomat.
• tényleg meleg van. 40 fok volt a hőmérséklet, ahova be tudott szorulni levegő, kicsit talán magasabb. Sok helyen volt könnyű sivatagi szél, ahol mozgott a levegő, teljesen elviselhető és kellemes volt az idő. Látszik, nem Öcsike szervezte a versenyt, nem kaptunk jeget, de azért a pontokon spricceltek minket vízzel, és ha nagyon nagy volt a hőség, annyi víz azért volt, hogy legalább az arcomat, csuklómnál a ruhámat bevizeztem.

A célba érkező futók mindig befekszenek az árnyékba kicsit megpihenni.

Várjuk a többi futót, mindig mindenkit tapssal és dobbal köszöntünk. Hihetetlen hangulatos és szeretetteljes az egész tábor. Én voltam mindenki Átikája, éreztem, hogy nagyon szeretnek. Á hanggal mondta mindenki a nevemet: Átiká. És Dettit is mindenki imádta. Ő meg Deti volt, egy t-vel. Úristen, ennyi ölelést egy hét alatt…

Jól érzem magam, csak félek az angolom miatt. Az első két nap kicsit féltem beszélgetni, de harmadik naptól ez teljesen elmúlt. Mindenki nagyon figyelt, hogy értsem, nagyon sokat és nagyon jót beszélgettem. A angol anyanyelvűeket kicsit nehezebben értem, a többieket könnyebben.

A célba érkezők kicsit pihennek, lecseréli mindenki a cipőjét papucsra, és sorban mennek az orvosi sátorba. Lemossuk, lefertőtlenítjük a lábunkat, és megmutatjuk az orvosoknak.

Ha kellett a vízhólyagokkal tenni valamit, ők mindig segítettek. Illetve egy-két fiúnak volt napszúrása, szerencsére komoly baja nem volt senkinek. Ahogy haladtunk a napokkal, úgy lettek a lábak egyre rongyosabbak a vízhólyagok miatt, némelyik futó lába harmadik-negyedik nap már úgy nézett ki mint egy bebugyolált múmiáé. És úgy közlekedtek páran a lábuk miatt a táborban, mint a zombik. Nekem nem volt gondom, az én lábam maradt a verseny végére a legjobb állapotban az orvosok szerint. Izomzatilag is jól voltam végig, kipihentem magam másnapra, nem fájt semmim. Minden nap csináltam Nikis mobility gyakorlatokat a matracomon. Néha szinte szégyelltem magam, hogy én miért nem szenvedek már egy kicsit. Na jó, a hosszú nap végére lett a jobb sarkamon egyetlen vízhólyag. Ennyivel megúsztam.

Detti este ért vissza a táborba hatalmas mosollyal az arcán, csodálatos napja volt. Nagyon jól érezte magát sweeper-ként, 20 kilométeren összeszedték a jelzéseket, még a tevén is utazott. Utána segített pontot bontani, és jöttek vissza a táborba.

Első nap kitaláltam, hogy én inkább kint alszom, megkérdeztem a szervezőket, hogy alhatok-e a szabadban. Igen.

Először csak hárman aludtunk kint, az utolsó éjszaka már tízen. Úgy készültem, hogy éjjel hideg lesz a sivatagban, de nem így volt. Teljesen kellemes idő volt éjjel, 10-12 fok körüli hőmérséklettel, és a legszebb éjszakai égbolttal, amit valaha láttam. Nagyon szerettem a sivatagban kint aludni szabad ég alatt.

Dettinek és a többi önkéntesnek nagyon sűrű napjai voltak. Nagyon sokat dolgoztak, mi futók mind nagyon hálásak voltunk nekik. Ők nálunk jóval korábban keltek, fél öt – öt óra körül, gyors reggeli, összepakolták, és feltették a terepjárókra a cuccukat. Én ekkor még a hálózsákomban aludtam, Detti mindig odajött hozzám, adott egy reggeli puszit, és ők már akkor elindultak a terepjárókkal, amikor én a futókkal még csak ébredeztem. Kiautóztak a sivatagban arra a pontra, ahol éppen voltak. Felépítették a pontot, várták a futókat. A mezőny nagyon széthúzódott, így minél későbbi volt a pont, annál tovább volt nyitva. Volt egy gyors élmezőny, én második naptól már mindig itt voltam, kicsit lassabb futók, és a mezőny vége, akik úgy tették meg a napi távokat, hogy egyetlen futólépést sem tettek. A szintidő 15 perces tempóra volt belőve, így megtehették. Ha csak a teljesítés a cél, akkor ez a verseny egy erősebb teljesítménytúrázónak is sikerül. A jó időhöz, helyezéshez viszont nagyon kell futni. De futni nagyon szeretek, úgyhogy nekem ezzel nem volt gondom, ezért jöttem. Futni a sivatagban.
Az utolsó futó után mentek a pályán a sweeper-ek, szedték össze a jelzéseket. Detti nagyon sokat volt sweeper, és nagyon imádta. A 250 km-es pályából Detti gyakorlatilag nem látott egy 10 km-es szűk kanyon szakaszt, és egy 30 km-es részt a hosszú nap éjszakai részéből, ahol nekem is sötét volt, úgyhogy sokat én se láttam belőle. Szóval csak azt szerettem volna ezzel mondani, hogy Detti önkéntesként szinte mindent látott, amit én, sokat amikor sweeper volt gyalog, vagy amikor terepjáróval mentek ki a pontokra, vagy jöttek be a táborba.
Sokat nem találkoztunk, napi szinten talán fél órát – egy órát voltunk együtt. Mindenki tette a saját dolgát, és hiába voltunk sokat külön, mégis úgy éreztük, hogy az élmény így is közös. Amikor találkoztunk, alig bírtuk elmesélni egymásnak a napunkat, annyi élmény kaptunk minden nap.

És amiről mi ott nem tudtunk: az én drága Cögém a verseny alatt végig közvetített a barátaimnak, ismerőseimnek a Facebookon. Köszi!

2. nap: Hétfő, szept. 23., szakasz 2: 35.6 km, 517mD+

Második nap reggele, állok a startban. Bár eredetileg azt gondoltam, hogy nem versenyezni jöttem, de meggondoltam magam. Push it! Ekkor már úgy álltam be a startba, hogy aznap benne szeretnék lenni az első tízben.

Elindulunk, megyek szépen fegyelmezetten.

Végig tudtam, hogy hányadik helyen állok. Számoltam.

A cél előtt másfél kilométerrel a pálya bemegy egy nagyon szűk kanyonba. Egyre csak szűkül, nem lesz ez így jó.

Na, az lett, amitől féltem. Túl szűk volt a kanyon, és beszorult a nagy hátizsákom. Úgy jártam, mint Micimackó, amikor a nyuszihoz ment látogatóba, és annyit zabált, hogy beszorult a lyukba. Se előre, se hátra.

Pont ekkor érkezett meg Maigua, a spanyol lány. Utólag mondta, hogy ő igazán csak a macimért aggódott, rossz volt nézni, ahogy a macim arca összepréselődött a zsákom és a kanyon fala között. Maigua leszedte a matracomat a zsákomról, és kiszabadított engem és a macimat is. A kanyon végén összeraktam a cuccaimat, és bekocogtam a célba az összesített hetedik helyre. Nagyon örültem, és nagyon elégedett voltam a második napi futással.

A már beérkező futók az árnyékban pihentek. Maigua volt az első lány aki előttem beért. Éppen a haját próbálta kifésülni, mert véletlenül futás közben nem a vízzel, hanem az iso-val borította le, és nagyon összeragadt. Igen, ő volt az a lány a check-in napon. Odaadtam neki a fésűmet, és megbeszéltük, hogy akik közös fésűt használnak, ők már barátok. Beszélgettünk.

Ez volt az egyetlen nap, amikor használtam a botot, a többi nap végig fent volt a hátizsákom oldalán. Az egyik dolog, amit feleslegesen cipeltem végig a sivatagon. Volt még pár…

Ezen a napon már működött a cybertent. Ez egy sátor, ahol táblagépek voltak műholdas kapcsolattal. Meg tudtuk nézni az eredményünket, néha aznapit, néha csak egy nappal korábbit. De ami fontosabb volt, itt tudtuk elolvasni azokat az üzeneteket, amiket otthonról előző nap írtatok. Nevezhetném sírós sátornak is, innen minden futó könnyes szemmel jött ki. Nagyon köszönöm, hogy olyan szépeket írtatok, a lelkem legmélyéig hatolt minden szavatok. Mindig sírtam, amikor elolvastam az üzeneteiteket, köszönöm, hogy gondoltatok rám, ránk.

Az üzeneteket lefényképeztem a telefonommal emlékbe, és amikor Detti este visszaért a táborba, és volt egy kis szabadideje, mindig megmutattam neki is, had sírjunk kicsit együtt is.

Második este már nem a sátorban aludtam a fiúkkal, hanem kint aludtam. Imádtam.

3. nap: Kedd, szept. 24., szakasz 3: 39.7 km, 324mD+

Harmadik nap, nagyon szeretem a futótársaimat, az önkénteseket, és nagyon szeretem ezt a versenyt. És itt van velem Detti is. Otthon vagyok. Az a sok fájdalom és keserűség, ami miatt már másfél éve nem aludtam végig egyetlen éjszakát se, Magyarországon maradt. Itt most minden olyan nyugodt. Annyira régóta nem voltam már jól. Amikor zuhantam, Detti, a fiúk, az igazi barátaim, segítő szakemberek mindig elkaptak. Soha nem voltam egyedül, ők vigyáztak rám. Mind itt vannak velem a szívemben. És itt most végre tényleg jól vagyok. Jól vagyok.

Jól fogok ma futni, és boldog leszek. Szeretek futni, olyankor teljesen szabad vagyok, az vagyok, aki bennem él, és repülök, mint a sasok a Mura felett.

Futottunk. Néhány homokdűne után beértünk egy szűk kanyonba. Általában futva vagy gyalogolva könnyen tudtunk haladni. De néha voltak ilyen helyek is, ahol kellett a kezünk is, sziklás-lépcsőzetes helyek, ahol kézzel-lábbal kapaszkodva tudtunk csak mászni.
Amit soha nem gondoltam volna, és Detti mesélte. Hihetetlen technikás terepen el tudnak menni a tevék. Amikor sweeper volt Detti, és volt egy-egy nehezebben járható rész, a tevék gond nélkül megoldották…

Ezen a napon ami nekem a legkülönlegesebb volt, és legjobban tetszett. Átfutottunk egy hatalmas, hófehér, kiszáradt, sós tó medrén. Ebben a kiszáradt tómederben teveversenyeket rendeznek. Én túl gyors voltam, amikor én odaértem, akkor még a futamok előtt voltunk. Teljesen lapos, asztallap simaságú, nagyon érdekes volt.

A tó felett egy beduin város. Ez azért említésre méltó csak, mert harmadik napja ez volt az első hely, ahol biztosan volt térerő. A verseny szabályzata tiltotta, hogy telefont használjunk. Fényképeket készítettem a telefonommal, párszor zenét hallgattam futás közben, de végig repülő módban volt, nem kerestem térerőt ott se, ahol biztosan lett volna. Így nekem ez a hét digitális detox volt, délután elolvastam az előző napi üzeneteiteket a cybertent-ben, ennyi. Volt jordán eSIM-em, a telefonom magyar SIM kártyája Soncinál volt, a két hétben ő kezelte a telefonomat, a céges és a magánlevelezésünket is. Egyáltalán nem is hiányzott a verseny alatt se a Facebook, se az Instagram, se más. Nagyon jól elvoltam ezek nélkül. Persze, akiket szeretek eszembe jutottak sokszor, velem voltak végig, nem arra gondolok, hogy jó volt egyedül. Nem voltam soha egyedül, velem voltak sokan, csak nem hiányzott a telefonom.

Detti ezen a napon is ponton segített, és amikor a futók elhaladtak, két pont közti szakaszon még összeszedték a jelölést.

A futás ma is jól sikerült, szépen bebetonoztam magamat az élmezőnybe, az 5-6-7 hely volt az, ahol mozogtam. Minden nap néhányan feladták a versenyt.

A futás után a táborban mindig minden nagyon jó volt. Nagyon sok barátom volt. Nagyon szerették Dettit, és nagyon szerettek engem is. Képzeld el, amikor sétálsz a táborban, és a sátorból kilép egy olasz óriás, Franco, és elkap, magához szorít, és azt mondja: -Atika, figyelj, tanítok neked valamit. Ha valakit nagyon szeretsz, mint én téged, akkor mindig így öleld át, hogy a mellkasotoknak a bal oldala érjen össze, mert a szívetek így közelebb van egymáshoz… Érzed?
Szóval ilyen volt az egész hét…
Tényleg annyira kedves volt velünk mindenki, nagyon szerettem köztük lenni.

Persze 150 emberrel nem fogsz pár nap alatt mély barátságot kialakítani, de voltak a futók között többen, akikkel nagyon összebarátkoztam, és ha soha többet nem is találkozunk az életben, akkor is olyan jó lesz, ha eszébe jutunk egymásnak, és ilyenkor biztosan mosoly lesz majd az arcunkon.

Tisztálkodás: A vizet alapvetően csak inni és ételkészítéshez használhattuk. Kivétel volt a láb tisztítás az orvosi sátorban, erről már írtam, itt fertőtlenítős vízben minden nap futás után megmostuk a lábunkat. Reggeli készülődés: meg tudtam mosni az arcomat, tudtam fogat mosni reggel-este, fésülködni. Este lefekvés előtt olyan mosdató kesztyűvel, amivel a fekvőbetegeket is mosdatják, meg tudtunk mosakodni tetőtől talpig mindenhol. Ha még nem mosakodtál ilyennel, meglepődnél mennyire jól használható. Nem olyan, mint egy zuhanyzás, de tisztának éreztem magam utána. Alváshoz volt külön ruhám, én nem abban aludtam, amiben futottam napközben. Amitől nagyon féltem, hogy nem tudok majd rendesen tisztálkodni, de az égadta világon semmi gondom nem volt ezzel.

Azt így a harmadik nap felé már láttam, hogy sok felesleges dolgot cipelek, és nem minden felszerelésem ide való, nem véletlenül olyan nehéz a zsákom:

• elég lett volna egy váltás ruha, semmiből nem kell több. Egy futni, egy másik aludni.
• a hálózsákom hiába nagyon jó, de ide nagy és nehéz.
• felesleges a 20.000-es powerbank, nagy és nehéz az is.
• nem kellett volna napi 3.000 kalória ennivalót hoznom. Nem ettem meg egyik nap sem azt, amit hoztam magamnak.
• az ennivaló gyári csomagolásban nagy és nehéz. Át kellett volna csomagolni ikeás zacskóba, és csak tányért vinni. Csak nem tudtam, hogy megoldható az, hogy a tányért elmossam, ezért nem csomagoltuk át.

Aki nem ismerné ezeket az expedíciós ételeket: felbontod, öntesz rá forró vizet, visszazárod, vársz 10 percet, és eheted. Finom, és van egyetlen adagban 800-1000 kalória…

4. nap: Szerda, szept. 25., szakasz 4: 37.5 km, 330mD+

Reggel volt egy kis feszültség az eligazításnál. Az addigi első helyezett fiú, a jordániai Mohamed előző nap eltévedt, és autóval hozták vissza a pályára. A pontos részleteket nem tudom, nem is rám tartozik. A lényeg csak az, hogy szabályzat szerint ilyenért diszkvalifikáció járna, ő 6 órás büntetést kapott. A második helyezett, Filippo barátom ezen eléggé kiakadt, hogy nem zárták ki. Tényleg nem tudom, pontosan mi, és hogyan történt. Az esélyes és addig vezető Mohamed dobogó esélye teljesen elúszott, ennyit nem lehet visszahozni. Végig nagyon nagy volt rajta a nyomás, nem szívesen futnék úgy, hogy elvárják tőlem, hogy nyerjek.

Előző nap elhagytuk a Wadi Rum sivatagot, a mai nap már a Kharaza sivatagban futottunk.
Start után nagyon megiramodtunk. A jordán Mohamed és a svájci Filippo nagyon erős tempót diktált, húzták a többieket.

A mai nap volt egy sziklahíd, soha nem láttam ilyet még, nagyon szép volt, átfutottunk alatta, nagyon tetszett.

Az első és a második pont között nem találtuk a jelzést, az első 8 futó megállt, nem tudtuk, merre kell menni.

Szerencsénkre jött a rendőr homokjáró, és megkereste nekünk a következő zászlót, így folytathattuk tovább a versenyt, 5-10 percet álltunk ott tanácstalanul.

A napi futásokon a terepjárókkal a rendőrök, a fotósok, a mentő a mezőny mellett ide-oda haladt. Én nem mondom, hogy mindig szem előtt voltunk, és mindig minden futót látott egy-egy szervező, de én végig úgy éreztem, hogy nagyon figyelnek, és vigyáznak ránk. Volt rajtunk GPS nyomkövető, nem tudok róla, hogy valakit ki kellett volna menteni, de ha valaki elveszett volna nagyon a sivatagban, vagy megnyomja a GPS-en az SOS gombot, akkor előbb-utóbb megtalálják.

Ez a nap minden várakozásomat felülmúlta. A második és a harmadik pont között volt egy nagyon hosszú emelkedő. Az első 5 futó között voltam, betettem a fülhallgatót a fülembe, a spotify-on bekapcsoltam a kedvencek műsorlistámat, és elkezdtem futni felfelé. Negyedik hely, harmadik hely, második hely. Már csak Mohamed van előttem. És megelőztem őt is. Én voltam az egész mezőnyben legelöl. Futottam, repültem, és sírtam, annyira örültem neki.

Persze tudtam, hogy nem fogom ezt a helyet megtartani, és nem én leszek a napi szakaszon legelső, de ez akkor ott nekem akkor is annyira jó érzés volt. Az a pár kilométer, amíg vezettem csak az enyém lett. Beértünk a harmadik pontra Mohameddel egyszerre. Vizet töltöttem, Mohamed leült egy székre. Eddig úton szaladtunk, egyértelmű volt, merre kell mennem. De láttam, hogy innen már nem út vagy ösvény lesz majd. Mondtam Mohamednek, hogy ne üldögéljen, menjünk már, mert nem látom a zászlókat a színtévesztésem miatt, nem akarok innen elöl menni. 🙂

Az ellenőrző pont az autópálya mellett volt, utána át kellett menni a soksávos út alatt egy alagúton. A nehézség az volt, hogy az alagút nem volt elég magas.

Levettem a hátizsákomat, és én görnyedve még éppen átfértem, de kicsinálta a derekamat amíg áthaladtam. Maigua átsétált, a magas fiúk hasra feküdtek, és átkúsztak.

Egy sziklás emelkedős rész következett, Mohamed begyújtotta a rakétáit, és elhúzott. Majd jött egy könnyen futható enyhén hullámzó rész, ami nekem annyira nem erősségem, jöttek is fel sorban a többiek. És visszakerültem a helyemre: 4-5 fiú, Maigua és én, berobogtam a célba. Összesített hatodik helyen a hosszú nap előtt. Szuper.

Nagyon jó nap volt, tele volt a szívem szeretettel, élményekkel, hálával.

5-6. nap: Csütörtök-péntek, szept. 26-27., szakasz 5: 88.1km, 2,282mD+

The Long March, azaz a Hosszú Menet.

Ezt a napot nagyon vártam, legjobban az összes közül.

Annyira sok 100+-os hosszú van a lábamban, biztos voltam benne, hogy ez nekem nagyon fog tetszeni. Ahogy beszélgettem a többiekkel, kiderült, hogy nagyon sokan egyáltalán nem futnak maraton felettieket, ők be voltak tojva, én meg ugráltam örömömben mint a gyerekek karácsonykor, nagyon izgatott voltam, nagyon vártam, hogy 8 óra legyen. Ott vagyunk már?

Két dolog keltette fel nagyon az érdeklődésemet. A nap első felében lesz egy 20 kilométer hosszúságú szűk kanyon, és az, hogy lesz benne egy 20 km hosszú meredek emelkedő.

Reggeli eligazításnál, ahogy minden nap, minden fontos információt megkaptunk a pályáról. Ez volt az a nap, amikor reggel minden kulacsunkat meg kellett tölteni. Kettő – kettő és fél liter vízzel indultunk el. A kanyonba nem lehet bejönni autóval, egyetlen bejárata és egyetlen kijárata van a 20 km alatt, a fala magas, nem lehet máshol bejönni. Valamennyi vizet be tudtak hozni tevével a kanyonba a rendetleneknek, de ellenőrző pontot a megközelíthetetlensége miatt nem lehet a kanyonba kialakítani.

Indulás után átfutottunk egy beduin falun, majd egy meredek, gördülő köves lejtő következett. Itt sokan elhúztak, én óvatoskodtam, nem fogom csapatni ezt a lejtőt, eszem ágában nincs összetörni magamat.

Aztán beértünk ebbe a csodakanyonba. Szavakkal leírni nem tudom, annyira csodaszép volt. Futottunk.

Ahhoz képest, hogy milyen hosszú nap várt ránk, erős tempót diktáltunk. Mondta is az egyik barátom, hogy gyors lesz a tempó, mondtam neki, hogy push it!, majd sétálgatunk ha meleg lesz. Félúton a kanyonban önkéntesek várták a futókat vízzel, ide tevével hoztak be valamennyi vizet a futóknak. Nekem volt elég, felkészültem, nem kértem, szaladtam tovább. A kanyonban egyetlen helyen pár négyzetméteren nyílt víz csillogott a kövek között. Ez volt eddig az első alkalom, hogy nyílt vizet láttam, mióta Jordániába érkeztünk.

A 20 km-es mesekanyon végén volt a második ellenőrző pont. Detti itt segítő volt ezen a napon. Nagyon megörültünk egymásnak. Vizet vettem, ölelés, lespriccelték az arcomat, fejemet, mosoly és pár jó szó mindenkinek, és futottam tovább.

Hárman megléptek, őket már nem is láttuk. A második pontról én jöttem ki elöl, többiek utánam. Hááát, jobb lett volna, ha olyan van elöl, aki lát is. Futunk, szaladunk, elhagytuk a pontot már egy ideje, amikor megállok, és megáll mindenki más is mögöttem. Kérdezem: láttatok szalagot? Na, frankó, senki nem látott egy ideje szalagot, csak jött mindenki utánam, gondolták, én biztos tudom, hova megyek. Szerencsére jött a fotós terepjáró, ment előttünk, mi futottunk utána, és segített nekünk visszatalálni a pályára.

Este a táborban Detti mondja, amikor találkozunk:
-Képzeld el, hallottam, hogy kb. 10 futó, az én pontom után nem ment be jobbra, hanem futottak egyenesen, és eltévedtek. Te ugye nem voltál köztük?
-Hááát… Valójában én vittem el mindenkit rossz irányba. 🙂

A hármas ellenőrző ponton kaptunk egy kis dobozos kólát. Soha nem éreztem még ennyire finomnak a kólát.

Ezen a ponton a jordán futó, Mohamed azt se tudja, hol van. Kiszedik az orvosok.

Innen egy széles, nagyon köves folyómederben futottunk, a levegő folyamatosan melegedett. Elkezdtünk mászni, a levegő nem mozdult, és egyre melegebb lett. Azt hittem, meggyulladok. Vizet spricceltem a ruhám ujjaira. Bevizeztem a sapkámat és az arcomat. A levegő is forró volt, és a sziklák is visszatükrözték a forróságot.

Átértünk a széles Gharandal kanyonba, gyönyörű volt. Ha lett volna benne víz, esése és a benne lévő kövekkel erős WW IV—V-ös víz lenne. Soncika vihetné itt a raftot, repülne a nagy hajó. Azért nagyon szívesen megnézném ezeket a kanyonokat, kiszáradt folyómedreket nagy esőzés után.

A kanyon még folytatódott, de nekünk balra fel kellett menni meredeken. Szerencsére én észrevettem a jelzést, állítólag páran itt is rátettek pár kilométert pluszban.

Ezzel a mászással kezdődött meg a hosszú 20 km-es emelkedő. Detti eddig bontatta le a mai pályát a futók után. Egy köves, kanyargós, szerpentines úton emelkedtem felfelé, egyik oldalon sziklafal, másik oldalon szakadék, néha mélységbe szakadt, beszűkült úttal. Nem volt másik út, tudtam, hogy majd a terepjáró is itt hozza fel Dettit. Rossz volt ebbe belegondolni, de Detti előtte már mondta, hogy ezek a beduin sofőrök hihetetlen jól vezetnek, és mindenhol elmennek a terepjárók. De így is aggódtam Dettiért.

Itt már nagyon szétszakadt a mezőny, teljesen egyedül mentem sok órán keresztül.

Hetedik helyen voltam, 5 fiú és Maigua volt előttem. A hosszú emelkedő végén egyik ponton ült egy futó, nem nézett ki jól, pihent. Őt ott elhagytam. Elhaladtam egy beduin falu mellett, nincsenek jelzések, mint kiderült, a gyerekek összeszedték a rózsaszínű zászlókat, éppen akkor rakták ki újra a jelzéseket. Kereszteződés, itt sincs jelzés, merre menjek? Szerencsére még a kavicsos talajon is láttam a porban egy cipőnyomot, felismertem a terepfutó cipő mintázatát, napok óta nézegetem ezt a nyomot.

Elkezdett sötétedni, annyira szép volt a naplemente. Készítettem Dettinek egy képet, mint utólag kiderült jópár kilométerrel odébb Detti is lefényképezte nekem.

Feltettem a lámpámat, és elkezdtem fejlámpával szaladni a hullámvasúton, emelkedőn séta, lejtőn kocogás.

Már láttam a távolban a következő ellenőrző pont fényeit, és láttam, hogy van előttem egy futó, világított a lámpája. Közeledtem a futóhoz, ő már csak 100 méterre volt a ponttól, amikor kiáltott nekem, kérdezte, ki vagyok. Riadt volt nagyon a hangja, megismertem, Maigua volt, az első helyen álló spanyol lány. Mondtam neki, hogy Atika vagyok. Amikor beértem a pontra, ő már ott ült egy széken, és keservesen sírt. Kuna, az egyik önkéntes ölelte, és próbálta megnyugtatni. Kérdeztem tőle, hogy mi történt. Mondta, hogy eltévedt a sötétben, nem tudta, merre kell menni, és elkezdte kergetni egy arab férfi az éjszakában, menekülnie kellett. Nagyon félt, megnyomta a nyomkövető SOS gombját is, de végül el tudott előle szaladni, és a pályára is visszatalált, de nagyon félt, és nagyon megijedt. Mondta, hogy feladja a versenyt, ő nem megy innen tovább. Mondtam neki, hogy nem fogom hagyni, hogy kiszálljon, innen együtt fogunk továbbmenni, és vigyázunk egymásra.

Kézenfogtam, és elindultunk együtt tovább az éjszakában a maradék 22 kilométerre.

Az egyik kedvenc könyvem a Kis Herceg, sokszor olvastam. A sivatagról nekem mindig a Kis Herceg jut eszembe. Magammal akartam hozni erre az útra is a könyvemet, hogy majd a repülőn ezt olvasom a versenyre hangolódni, de utolsó pillanatban mégis kivettem a táskánkból. Valahogyan úgy éreztem, nem kell elhoznom, találkozni fogok vele igaziból.

“S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött…”

Visszajött, és bár nem neki, hanem nekem van aranyhajam, neki szép hosszú barna haja van, és az én Kis Hercegem nem kisfiú, hanem egy spanyol lány, de tényleg, gyönyörűen nevet, és neki van a legszebb mosolya. Ő az biztosan, megismerem.

Mondta, hogy amikor meglátott nulladik nap, akkor ő is úgy érezte, hogy mi már találkoztunk, és ismerjük egymást. Az én Krisztim mesélte nekem, hogy vannak lelkek, akik minden életben újra és újra találkoznak. Maigua is ilyen nekem. Elmeséltük egymásnak a történetünket, legelső emlékemtől kezdve, egészen kisgyerek koromtól mindent. Ki vagyok valójában, örömöt és bánatot, vívódásokat, küzdelmeket, a maci történetét, a legféltettebb titkaimat. Sokat meséltem neki Dettiről, a fiúkról, a barátaimról, és arról, aki bennem él. Nagyon megérintette a történetem, az utam, és én is nagyon éreztem az övét, mindent elmondott ő is magáról.

A háború miatt Petra közelében blokkolták az elektronikus eszközöket, mindkettőnk órája megbolondult, azt se tudtuk, hány kilométernél járunk, egyszer el is tévedtünk. Mentünk, és csak meséltünk és meséltünk, nem fogytak el a szavak, és minden szó egy-egy újabb kötelék lett kettőnk között.

„Az egyik ilyen csillagban élni fogok. Az egyiken nevetni fogok. És így, ha felnézel az éjszakai égre, olyan lesz, mintha minden csillag veled nevetne. És egy nap, amikor a szomorúságod végre elmúlik (mert az idő minden fájdalmat enyhít), örülni fogsz, hogy találkoztál velem. Mindig veled leszek, mint egy barát, aki sosem hagy el. Nem számít a távolság, nem foglak elhagyni. ” 💜Maigua💜

A cél előtt Maigua azzal beszélt, aki neki a legfontosabb, de már nincs ebben az életben. Éreztem, hogy hárman vagyunk ott, és ő hallja amit mond neki.
Éjfél előtt öt perccel szaladtunk be a célba egymás kezét fogva Maigua-val a hosszú nap. Csodálatos éjszaka volt, örökké a lelkemben foglak őrizni.

Kerestem a célban Dettit, de akkor még kint volt a pályán.
Nagyon fáradt voltam, pillantok alatt álomba zuhantam. Detti valamikor hajnalban érkezett vissza a táborba, én aludtam, csak félálomban éreztem ahogy megsimogatott, és megpuszilt.

Másnap nekem egész nap pihenőnapom volt.

Kicsit unatkoztam is, idén ez volt az első nap, hogy nem csináltam semmit se. Kérdeztem is egyik futóbarátomat, hogy nem megyünk-e el futni. Azt mondta, hogy hülye vagyok.

A lassabb futók egész nap folyamatosan érkeztek, az utolsó 14 és fél órával utánunk érkezett, mi mindenkit szeretettel vártunk a célban. Dettinek is lazább napja volt, a táborban pakolgattak, a verseny kezdete óta ez volt az első olyan nap, hogy kicsit többet voltunk együtt. Ez a nap egyszerre volt nagyon békés és kicsit szomorkás is. Mindenki érezte, hogy ennek a csodának hamarosan vége lesz.
Másnap, az utolsó napra már csak egy rövid futás vár ránk a célig. A hegy tetejéről lefutunk Petra városáig, és elfutunk a Kincstárig. A verseny is eldőlt már, ezen a rövid futáson a sorrend már nem fog változni.

Ezen az estén már nem a saját ennivalónkat ettük, a szervezők svédasztalos beduin vacsorával vendégelték meg a futókat a táborban. Ennyi nap után nagyon jó volt végre rendes ételt enni.

Azt hiszem az összes naplemente közül ez volt a legszebb. A sivatag gyönyörű színekkel és fényekkel búcsúzott. A futók, önkéntesek, szervezők mind ott voltak.

Fent ültünk, álltunk a tábor szélén, a hegy tetején a sziklaperemen, voltak, akik fogták vagy átkarolták egymást, és együtt néztük, ahogy lement a nap, és elbújt a szomszéd hegy mögött. Könnyes volt a szemem, vége.

7. nap: Szombat, szept. 28., szakasz 6: 8.0 km, 101mD+

Korán reggel keltünk, mert ezen a napon nem 8-kor, hanem 7-kor indultunk futni. Sőt a lassú futók fél órával előttünk indultak, hogy nagyjából egyszerre érkezzünk meg, és még a sok turista előtt odaérjünk Petrába a Kincstárhoz.

Ez már csak egy rövid futás volt, végig lejtett. Voltunk, akik gyors tempóban lefutottunk a hegyről, mások beszélgetve lekocogtak. A célban már vártak minket az önkéntesek és a szervezők. Én Salvo-val, az olasz barátommal együtt futottam be a célba.

Csodálatos volt. És az én Dettim akasztotta nyakamba az érmet, és ünnepeltünk. Méltó befejezése volt ennek a csodálatos versenynek.

A verseny után annyiraaaa jóóóó volt végre lezuhanyozni, hajat mosni, illatos ruhát venni.

Délután pihentünk kicsit, és vártuk az esti bankettet.

Bankett

A bankett nagyon szép volt. Kaptunk ajándékba mindannyian egy nagyon szép versenykardigánt. Azt hiszem, ez lesz az egyik kedvenc ruhám.

Volt persze díjátadó is, én nem is számítottam rá, hogy engem is ki fognak hívni. Az összetett helyezésemet tudtam, másra nem is gondoltunk.

Szóval így alakult az én versenyem:

• Összetettben 6. lettem
• Korcsoportomban 1. helyezést értem el.
• Én nyertem el a legnehezebb hátizsák díját a 15 kg-os zsákommal, ez persze csak egy vicces díj.
• De aminek igazán örülök, hogy a díjátadón megkaptam a legmosolygósabb futó díját is. Nekem ez ér a legtöbbet. És a lelkemnek én lettem az első helyezett Maigua-val közösen.

Másnap reggel busszal elvittek minket a repülőtérre, 23 órát ültünk, és vártunk a repülőtéren.

Majd ültünk tovább a repülőn újabb órákat. Barniék Budapesten ebéddel vártak minket, majd autózás haza Nagykanizsára Soncihoz. Kiszámoltuk: 36 órát ültünk…

Csodálatos verseny volt, csodálatos szervezőkkel, segítőkkel, futótársakkal, minden pillanatát imádtuk. A szívem tele van hálával, köszönöm Detti, Barni, Sonci, hogy eljuthattam erre a versenyre.