Detti beszámolója
Ati részletes beszámolót írt a mi nagy Jordán kalandunkról, és azt gondolom ahhoz túl sokat nem kell hozzátenni. Azonban, ha van, akit érdekel, hogy milyen egy ilyen nagy versenyen önkéntesnek lenni, akkor ez nekik szól.
Teljesen ismeretlenül csöppentem bele ebbe a világba, mármint a RacingThePlanet világába. Ehhez képest aggódtam is rendesen, hogy vajon megállom-e a helyem. Mivel a versenyt tavaly a háború miatt nem rendezték meg, miután túl voltam a csalódáson, úgy fogtam fel a dolgot, hogy kaptam plusz egy évet az angoltanulásra, mert ugye a verseny hivatalos nyelve az angol.
Amikor eljött a nagy nap, az egész napos oktatás a szállodában, nagyon izgultam. Bementünk a terembe, ahol mindenki mosolygós, kedves volt, de én még nem voltam nyugodt. Azt már tudtam, hogy a segítők és szervezők nagy többsége az USA-ból, Nagy-Brittaniából, illetve Ausztráliából jött. Azt gondoltam, hogy őket nagyon nehezen fogom megérteni. Aztán a délelőtt közepén eljutottunk a bemutatkozásig, ahol én töredelmesen bevallottam, hogy az én angolom nem olyan jó, de igyekezni fogok. Persze szépen elképzeltem, hogy a szervezők akkor majd azt mondják, hogy jó, akkor mehetek haza, vagy csúnyán néznek rám…, de ekkor jött az első óriási pozitív szeretethullám, ugyanis mindenki nagyon segítőkész és figyelmes volt. És nem csak ezen a napon, hanem egész héten. Mindig volt valaki, aki megkérdezte, hogy mindent értettem-e, ha valami nem volt egyértelmű, akkor elmondták „egyszerűbb szavakkal”. Ezt akár el is hallgathattam volna, de mivel az angol volt a legnagyobb félelmem, úgy érzem, nagyon is hozzátartozik ehhez a több mint egy héthez.
Szóval ezen a nulladik napon délután mi már elkezdtünk dolgozni. Minden feladatkört ismertettek, kaptunk egy füzetet, amiben a versenyzők bemutatkozása, sátorbeosztása és még számos fontos dolog szerepelt. Ezen a napon kaptuk meg a pólót (amit aztán egy héten át viseltünk minden nap), a sapkát és a kabátot. Délután összeállítottuk a CP-k táskáját, amiben minden dolog bent volt ahhoz, hogy az ellenőrzőpontot fel tudjuk állítani a sivatagban. Miután végeztünk, este még átpakoltam a sivatagi táskámat. Nekünk lehetett egy nagy táskánk és egy napi hátizsákunk. Az ennivalót nekünk is egész hétre vinni kellett, csak annyival volt könnyebb dolgunk mint a futóknak, hogy nekünk a nagytáskánkat táborból táborba elvitte a terepjáró. De mi is ugyanolyan sátrakban laktunk, mint a futók, ugyanúgy nem tudtunk zuhanyozni, ugyanolyan meleg volt, és ugyanolyan mély volt a homok…
A verseny előtti szombati nap (amikor a futók becsekkolhattak), nekünk már korán indult. Egy nagy terembe állomásokat alakítottunk ki, ahol én a futózsákok mérésénél kaptam feladatot.
Ez a pár óra elröppent, majd délután már buszoztunk is ki a sivatagba. Amíg a versenyzők elfoglalták a sátraikat, nekünk már meg is volt az első esti meeting, ahol először is csapatokba állva gyorsan – kihasználva az utolsó világos perceket- kipróbáltuk, hogy hogy is lesz két sátorból, néhány sátorlapból ellenőrzőpont. Miután teljesen besötétedett, minden önkéntes megtudta, hogy másnap mi lesz a feladata, kik lesznek a csapattársai. Ez minden este így történt. Én ekkor tudtam meg hogy első nap rögtön sweeper leszek, és 20 km-es szakaszon bonthatom a pályát. Nagyon boldog voltam.
Reggel mindig 4:30 és 5:00 között keltünk, mert 5:30-ra már minden cuccunkat összepakolva indulásra készen kellett lennünk. Így általában csak egy kávéra volt idő. 5:30 a reggeli megbeszélés időpontja, ezután ellenőriztük, hogy a terepjárókon minden megvan-e, amire napközben szükség van, sátrak, ponyvák, zászlók, CP bag és a legfontosabb: az elegendő mennyiségű víz. Ha minden megvolt, pakolhattuk a saját táskáinkat. Amint kivilágosodott, elindultak a terepjárók. A hosszú nap kivételével, minden nap 4 ellenőrzőpont volt, a 4. a cél. Minden pontra 2-2 terepjáró ment, ezen kívül egy terepjáróval mentek a pályajelölők, akik napközben még folyamatosan ellenőrizték a jelölést, de így is előfordult a hosszú napon, hogy a beduin falu mellett a gyerekek kétszer is összeszedték a rózsaszín zászlókat. Volt egy terepjáró, amivel a fotósok közlekedtek a pályán. Ami nagyon jól nézett ki minden egyes indulásnál, hogy ez a 10-11 terepjáró úgy indult el a sivatagban minden reggel mint a Dakaron az autók, hogy nem volt kettő, ami egymás mögött ment. :-).
Ahogy odaértünk az első ellenőrzőpont helyére, a két autó megállt, a többi folytatta útját. Aki megérkezett, ott elkezdődött a munka, a tökéletes hely kiválasztása, hogy hogy jön majd a nap, hol tudunk árnyékos helyet biztosítani a futóknak, a pont felépítése – amit miután elpróbáltunk, és megbeszéltünk, teljesen mindegy volt, hogy aznap kik voltak a társaid, a munka olajozottan ment minden nap. Amikor elkészült a pont, utána volt idő reggelizni, kicsit felfedezni a környéket, felmászni egy-egy sziklára, és persze beszélgetni, megismerni a többieket.
Aztán érkeztek a futók!
Az élmezőny valóban futva, gyors kulacstöltés, és robog tovább mindenki, aztán a középmezőnyben még sokan futnak, de már több időt töltenek a ponton, néha még le is ülnek. A mezőny vége szinte végig csak gyalogol, ők azok, akik nehezen indulnak tovább. De egy közös van bennük, mindenki mosolyogva érkezik, és távozik. Mikor az utolsó futó is elment, és a sweeperek is megérkeztek, a pont amilyen gyorsan felépült, olyan gyorsan tűnik el a sivatagból, felpakolunk mindent a terepjárókra, és megyünk a táborba. Ami azt jelenti, hogy a kijelölt pályán haladunk, amikor utolérünk valakit amellett, hogy a taps és a néhány jó szó soha el nem marad, ha bárkinek kell, még vizet töltünk az autóról. Érintjük a további pontokat, segítünk bármit ha kell, és így szépen lassan elérjük a tábort, ahol miután mindent lepakoltunk az autókról, amíg az utolsó futó is be nem érkezik, mindig lehet “feladatot” találni. Nem véletlen az idézőjel, mert nem is igazán feladat, és senkinek nem esik nehezére megkérdezni a már beérkezett futóktól, hogy milyen volt a napjuk, szurkolni a beérkezőknek, de mégiscsak jelen vagy, és nem feküdtél le a sátorban. Miután az utolsó futó is beért – ekkor már általában sötét volt – lebontásra került az utolsó pont, és jöhetett az esti megbeszélés, ahol kiderült, hogy ki mit csinál másnap, és kik lesznek a társai. Ez volt a napirend, a feladat, a munka amit nap mint nap megtettünk. Ezek rutinfeladatok voltak.
De nem csak ez volt ez az egy hét. Sokkal több ennél. Egy szuper jó közösség volt itt, a futók, akik ahogy teltek a napok, fogytak az előttük álló kilométerek, úgy változott az arcuk, úgy lett a testükön egyre több ragtapasz, és úgy telt a szívük és a lelkük hálával, szeretettel. A segítők….. igazából nehezen találom a szavakat, mert mindenki egy kicsit másért volt ott. Volt közöttünk olyan, aki több sivatagot is teljesített, de már nem fut, volt olyan, aki fut, volt egy feladott sivatagi versenye, és most eljött önkéntesnek. Volt akinek a legjobb barátnője futott, és ketten is voltunk, akinek életünk párja küzdött nap mint nap a homokkal és a meleggel. Voltak, akik már sokszor voltak segítők, és olyanok is, akik most először. Mindenki másért volt itt, de mindenki a futókért. Napkeltétől napnyugtáig egy héten át. A verseny fő szervezői, az a 4 ember, minden nap még ennél is többet tett. Azon kívül, hogy ők is minden nap ugyanúgy ponton voltak, minden hirtelen adódott problémát úgy rendeztek el, hogy abból semmit nem lehetett észrevenni. Csodálatos emberek.
Én rengeteget kaptam ezen a versenyen. Nagyon hálás vagyok a társaimnak, mert mindenki nagyon-nagyon kedves és segítőkész volt, igazán hasznos tagja tudtam lenni a csapatnak. Hálás vagyok a rengeteg élményért, hogy sweeperként több mint 60 km-t mehettem a pályán, hogy ülhettem tevén, utazhattam a terepjáró platóján, és onnét buzdíthattam a futókat, megkóstolhattam a beduin kávét – ami rettenetes volt – és egész héten ihattam a beduin teát, ami viszont olyan finom volt, hogy mindig emlékezni fogok rá. Hálás vagyok, hogy láthattam a csodás naplementéket, a varázslatos napfelkeltéket, a fényszennyezés nélküli csillagos eget. Hálás vagyok, hogy éreztem, hogy hogy simogatja a szél az arcomat a sivatagban, és hogy láthattam milyen gyönyörű kék az ég. Hálás vagyok, hogy megismerhettem egy népet, aki a sivatagban él, teljesen összhangban a természettel, akik bárhol két száraz bokorból mini tüzet raknak, teát főznek, ha 20 percnél többet kell várniuk, akkor lefekszenek aludni, és mindig mindenhol vízipipáznak. Ők a beduinok.
Számomra ez egy csodavilág volt. Egy meseszép országban kellemesen csalódtunk az itt élő emberekben, és ami feltette az i-re a pontot, az az, ahogy ezt a versenyt átjárta a kedvesség, a szeretet, a családiasság, ezt csak az tudja, aki ezt megtapasztalta. A segítők a verseny előtti tájékoztatásában szerepel az, hogy ha van ismerősöd, rokonod a futók között, nem tehetsz vele kivételt- ami egyrészről teljesen jogos, más részről, ebben a csapatban teljesen értelmét veszíti, mert itt olyan kedves mindenki mindenkivel, hogy annál senkinek nem lehet többet adni – na jó egy- egy puszit:-) de az meg nem volt tilos:-). Ezért az első napon nekem furcsa volt az, hogy bármerre voltam napközben ponton, pályán, ha odaértem a következő pontra, a segítők már mondták is a híreket az Atiról, még mielőtt kérdeztem volna. Vagy hogy naponta többször kérdezték meg egymástól az emberek, hogy minden rendben van-e, mint itthon egy hónap alatt. Csoda volt az is, hogy azzal a személlyel élhettem át ezt a kalandot, akit a legjobban szeretek, akivel az életben minden nagy dolgot együtt csináltunk eddig, és tudom, hogy ezután is így lesz.
És ha már a csodáknál, családnál szeretnél tartok befejezésül szeretném megosztani veletek azt a dolgot, amit mindegy hányszor mesélek el, minden alkalommal beleborsózik a bőröm.
Az utolsó pont, a cél legfontosabb kelléke a dob. A dob, aminek a hangja messzebb hallatszik mint gondolnánk, a dob ami mögé bárki leülhet, a dob ami hírül adja a futónak, hogy már közel cél, és a már célba ért futóknak, hogy valaki közeledik. Amikor megszólalt a dob önkéntesek, futók, beduin segítők, elkezdtek odagyűlni a célkapuhoz, hogy tapssal bíztassák az érkezőt. Ez minden nap így volt, de a hosszú napon – a szintidő végéhez közeledve – a dob máshogy szólt… A versenyben volt egy család, Atika már írt róluk. Apu Bruce, anyu Nicky, a fiúk Magnus és fiú barátnője Iona. Bruce a 2. nap végén kiszállt a versenyből, de maradt a táborban, és két napon még segítőnek is beállt. Szóval a hosszú napon a fiatalok már éjjel beértek a célba, Bruce is ott volt. Ott volt a 9. ellenőrző ponton és szinte egész nap ő ült a dob mögött, és a dobolás mellett, még énekelt is néha, viccelődött, öröm volt nézni, hallani. Már csak kb 50 perc volt a szintidőből, amikor messze, épp csak egy kis pont jelent meg a domb tetején, és akkor halkan, szinte észrevehetetlenül megszólalt a dob, és ahogy nőtt a pont, úgy lett egyre hangosabb a dob hangja, de Bruce már nem énekelt, mindenki odagyűjt már a célkapuhoz, és mikor Nicky átlépte a célvonalat, a dob elhallgatott, Bruce és a fiatalok a nyakába borultak, mindenki tapsolt, és higgyétek el, szem nem maradt szárazon.
Nagyon szerencsés vagyok hogy ott lehettem, ott lehettünk Atival, csodálatos emberekkel ismerkedhettem meg, és átélhettem ezt a csodát.
Kiválogattam a kedvenc képeimet 7 albumba rendezve:
Arcok
Önkéntesek
Pillanatok
Ati
Közös pillanatok Atival
Tábor
Természet és sivatag
