215 kilométeres nonstop kajakozás a Rábán Szentgotthárdról Győrig

Vízitúrás körökben egy beszélgetés közben elejtett, „Tavasszal leeveztem Szentgotthárdról Győrig a Rábán.” mondat különösebben nagy megdöbbenést nem kelt, ezt rengetegen megteszik minden évben gyönyörűséges Rába folyónkon. De én már hozzátehetem azt is, hogy ezt a 215 kilométert én egyben eveztem végig…

Nem egy hirtelen ötlettől vezérelve, hűbelebalázs módjára indultam el erre a túrára, ismerem magamat, fejben és testben is tudom, hogy mit várhatok el magamtól. Nem próbálkoztam, azért indultam el, hogy végigcsináljam. Sokat evezek, bringázom, több ezer kilométert futottam az elmúlt másfél évben, köztük sok maratoni és ultra távot, a sok sport és futás megbízható alap, a kondíciómban bíztam. Az elmúlt hónapban leeveztem kenuval Szentgotthárdtól Ikervárig egyedül, és részt vettem a Weking Egyesület Rába 100 teljesítménytúráján is kajakkal. Mindkettő hosszú, 115 és 100 km hosszúságú evezés volt. Mindkét esemény  hasznos volt, mindkettőt e túra főpróbájának tekintettem.

A kajak, amiben eveztem egy RTM Ysak 5 méteres műanyag tengeri kajak. Kényelmes, már amennyire kényelmes lehet egy kajak több órás evezés után. Igazi kezesbárány, legkisebb élezésre is reagál, megfelelő vízismeret és evezéstechnikai tudással kormány nélkül is kitűnően használható Rába-szerű, könnyű vadvíz jellegű vizeken. Megfelelő kompetenciák nélkül persze küszködős ugyanúgy, mint bármilyen más sport és sporteszköz. Anyagából adódóan nem kényes, ami itt előnyös. Evezőm semmi extra, vadvízi kajakevezőim ide rövidek, azt vittem, amit itthon találtam. Vízfogása nem a legjobb, de nem szitál, és könnyű is, támaszokra frankó, így, mivel ha csak tehettem élen-sodrásokkal fordíttattam a kajakot, talán jobban is jártam vele, mint egy kanalassal. Szárát bekentem evezőwax-szal, így szorítani nem kellett, nem csúszott vizesen sem. Tenyerem jól bírta, lettek persze kisebb vízhólyagok, de a kezem nem lett vészesebb, mint fél nap kukoricakapálás után lett volna. Nagyon figyeltem végig, hogy a vadvizes agresszív, trapézos, „dinnyés” evezős stílust ne csináljam, teljesen szabályosan próbáltam evezni végig, ahogy a nagy könyvben meg van írva, ennek is tudható be az, hogy a felsőtestem és derekam igazán jól bírta. Jobb kéz végig előre kinyújt, toll beletesz, bringázás lábbal, felsőtest húzás közben forog, beülő hátuljánál szabadít, ugyanez bal oldalon laza csuklóval. És ebből körülbelül kétszázezret.

A kajakba tettem el egy váltás száraz ruhát, ha eláznék, vagy nagyon megizzadnék. Kajakos szárazdzseki, spricckó, sapka. Lámpa és telefon, mindkettőből természetesen egy tartalék. Ennivaló és innivaló bőven, a maratoni és ultra futkorászások miatt jól ismerem a gyomromat, nem is volt gondom, jól pakoltam. 4,5 liter nagyon híg iso ital, másfél liter kóla fogyott, ittam 3 ice-coffe-t, ettem 3 szendvicset, 10 banánt, csokit, müzlit, géleket. 6 óránként Mg az izomgörcsök megelőzésére, nem is volt izomgörcs egy se.

Gondolkodtam azon, hogy mikor induljak. Miután egy teljes éjszaka mindenképpen benne van, kettő pedig semmiképpen, így felesleges lett volna kora hajnalban indulnom. Jobban jártam, hogy saját ágyamban kényelmesen kialudtam magamat. A család úgy kelt fel, mintha csak egy sima hétköznap lenne. Megreggeliztünk, elvittük Somit és Barnit a suliba, és csak ezután indultunk el Dettivel Szentgotthárdra. Fél 9 körül értünk a beszállóhoz, a Rába hídhoz. Krisztián már itt várt minket, később ő segített nekem a parton. Betettem a kocsijába egy tartalék evezőt, és minden cuccomat ami nem kellett estig. Detti hazaindult Nagykanizsára, ő már csak Győrbe jött értem másnap. Krisztián pedig elment a Hodzsiékkal evezni a Rábára Ausztriába. Estig nem is találkoztam vele. Indulás előtt kikapcsoltam a telefonomat, hogy ne zavarjanak, mindig csak akkor kapcsoltam be, amikor Dettivel vagy a Krisztiánnal beszélni akartam. Mellette a tartalék telefon, Somi telefonja bekapcsolva ott volt pluszban, hogy ők ketten elérjenek, ha valami nagyon sürgős. Jól is tettem, hogy a sajátomat kikapcsoltam, 12 nem fogadott hívás volt az evezés alatt.

9 órakor indultam Szentgotthárdról, nagyon alacsony vízállásnál, -73 cm-t (17,2 m3) mutatott a vízmérce. Hát, könnyebb dolgom lett volna, ha kicsit gyorsabban folyik.

Magyarlaki gáthoz hamar, egy óra alatt leértem. Első átemelés egyedül.

A csörötneki híd alatt a kis osztrák, 70 év feletti öregúr éppen akkor indult Rábagyarmatra. Tavasztól őszig minden héten megteszi ezt a túrát, sokszor többször is egy héten. Egy bringát lent hagy a rábagyarmati kempingben, evezés után azzal teker vissza Csörötnekre a kocsijáért.

Gasztony és Ivánc között találkoztam kenusokkal. A jobb parton egy kavicspadon pihentek éppen. Üdvözöltük egymást, innen Győrig a folyón csak pár horgásszal találkoztam. Meg persze rengeteg állattal. Nappal is, egyedül voltam, csendben haladtam, nem igazán zavartatták magukat miattam. Ha én előbb észrevettem őket, akkor abbahagytam az evezést, lassan sodródtam feléjük, és figyeltem őket. A folyó szép, sok a látnivaló, nézelődtem evezés közben, gyorsan telt az idő, fogytak a kilométerek.

Gyorsan haladtam, a 9 km/h-s átlagot tartottam. Ami a kajakozásban nekem a legnehezebb, az az ülés. Vadvízen a kajakból is óránként kiszállok pár percre. Hányszor átültem volna egy kenuba.. Abban bármikor fel lehet állni, lehet rakosgatni a lábakat ide-oda. A 27 óra alatt húsz alkalommal szálltam ki a kajakból. Ötször átemelés miatt, a többi azért volt, mert már nem bírtam tovább, teljesen elzsibbadtak a lábaim, és meg kellett mozgatni őket. Persze, evezés közben is próbáltam a kajakban mozgatni, amennyire csak lehetett.

A döglött, gátak előtti duzzasztott részeket nem szeretem. Ezeket a teljesen álló részeket igyekeztem jobban megtolni, hogy minél előbb leérjek a gáthoz, így a duzzasztott részeken is tartottam a sebességet.

A Körmendi gátnál gyorsan átemeltem, szerencsére itt nem kellett sokat cipekednem, és indultam tovább.

Amikor leértem a Bárkaházhoz, megdicsértem magam, itt van a Rába Maraton időmérésének a vége, az időmmel még ott sem kellett volna szégyenkezni. Még három és fél Rába Maratonnyi táv volt vissza Győrig… Azért az ilyen gondolatokat nehéz uralni.

90 km-nél, 11 óra evezés után, Rum előtt kissé megálltam, hogy elővegyem a lámpát, kezdett sötétedni. Bíztam benne, hogy miután pont egy nappal voltam telihold után, így a hold majd sokat fog nekem segíteni. Naplemente este nyolckor, a hold 21:19-től 06:22-ig volt az égen. De jó két órán keresztül még a fák takarása mögött volt, amikor meg már elég magasan volt, akkor pedig a felhős ég miatt nem világított. Így kénytelen voltam a fejlámpán fényére támaszkodni.

Meggyeskovácsi környékén megzuhantam. Még csak 95 kilométer körül jártam, fele sincs meg, és azt éreztem, hogy kész, elfogytam, ennyi. Bár a tempóm számottevően nem lassult, úgy éreztem, hogy már a vésztartalékokat fogyasztom. A sötéttel megjelentek persze a hódok is. A máskor érdekes, mókás, vicces csobbanások most az „Anyádat ijesztegesd!” mormogást hozta ki belőlem. Valahogyan leértem az Ikervári gáthoz. Pár perc múlva ért oda a Krisztián is kocsival. Segített átemelni, ez nagyon jó volt, nem egyedül kellett 300 métert cipelnem a kajakomat. A kocsi tetején átvittük, kicsit járkáltam, megmozgattam a lábaimat, nagyon kellett, 12 és fél órát ültem a kajakban. Ettem, ittam, beszéltem telefonon Dettivel, próbált biztatni, nagyon kész voltam.

Próbáltam magam összeszedni, elindultam tovább a gáttól az Öreg-ágon. Azt hittem, hogy nincs lejjebb. Volt.

Elértem a 100 méter hosszú gigatorlaszhoz. A bal parton kiszálltam az átemeléshez, elindultam felfelé(!), húztam magam után a kajakot a földön. Zombiként haladhattam 100-200 métert a sötét erdőben, amikor odaértem a Rábához. Vízre tettem a kajakot, elindultam, és újra odaértem a torlaszhoz! Másodszor. Ekkor döbbentem rá, hogy annyira nem vagyok rendben fejben, hogy azt se tudom, hogy mit csinálok, rossz irányba indultam el átemelésnél a kajakkal. Átemeltem még egyszer. Felhívtam Dettit, beszéltünk. Úgy indultam tovább, ha Sárvárig nem jövök helyre, akkor ott alszom 1-2 órát.

Egyszer csak varázsütésre teljesen helyrerázódtam. Egy pillanat alatt elmúlt a fáradtság, újra frissnek és erősnek éreztem magam, mintha csak most indultam volna el, gondolkodásom kitisztult. Az érzékszerveim újra érzékelték és felfogták a környezetet. Innen nagyon élveztem az éjszakai evezést. Azok számára, akik éjjel nem voltak soha erdőn, vízen, elképzelhetetlen az, ami ilyenkor a természetben zajlik. A lámpád fényében először mindig csak a világító szempárokat látod. Az állatok nem félnek egymástól és nem félnek tőled, mert nem egy ember vagy számukra, amitől félni kell, hanem csak valami világos dolog. Mintha a világító fejlámpád csak egy csillag lenne, ami leereszkedett volna az égről a folyó fölé lebegni. Különleges és megtisztelő élmény ennyire a természet részévé válni. Olyan mintha egy láthatatlan köntösben beülnél az állatok közé. 6 szarvastehén iszik a folyóparton és te 10 méterre tőlük elsodródsz a vízen. A szarvasbika  szemez veled, olyan közel van, hogy látod a növekedésben lévő új agancsán a barkát. Magányos őzikék figyelnek az ágak mögül, nagy vaddisznó túrja az iszapot, de rád se hederít. A mindig párban járó kacsák, jöttödre odébb repülnek, de csak 10 métert. Majd, ahogy odaérsz újra tízet, és így kísérnek utadon. Rókamama kicsinyével tőled pár méterre. Kis rágcsálók rohangálnak a partról vízbe borult fákon. És a hódok… Igazi belevaló kis gazemberek. Apró, egymáshoz közel lévő szemeik távolról csak egy kis világító pontnak, szentjánosbogárnak tűnnek a víz tetején vagy a part szélén. Soha nincsenek egyedül, ahogy közeledsz, észreveszed a többit is. A partról a többméteres csúszdáikon hason csúszva robbannak bele a biztonságot jelentő vízbe hatalmas csobbanás és hang kíséretében. Emellett kíváncsiak is, feléd úsznak, figyelnek, ki vagy és mit akarsz. Az egyik gézengúz konkrétan nekiúszott a kajakomnak, pont a beülőm mellett dobbantott egy akkorát a farkával és lábával, hogy csuromvizes lett tőle a hajam, az arcom és a szemüvegem is. Egyértelmű, hogy az egész túra csúcspontja az éjszakai evezésben a sok állattal a találkozás. Semmilyen afrikai szafarira nem cserélném el ezt az élményt.

Úgy gondolom, hogy pár szóban az éjszakai evezés technikai részéről. Aki ismeri ezt a folyót, tudja, hogy ez alapvetően egy ZWC típusú folyó, néha könnyed kis vadvizes zúgókkal, nyelvek, limányok, parthoz nyomó áramlatok. A nehézséget a rengeteg beborult fa jelenti igazán, ami éjszaka a korlátozott látási viszonyok miatt még nehezebb. Mégis azt mondom, hogy az én vízismeretemmel és evezéstechnikai tudásommal nem okozott gondot az éjjeli evezés, egyszer sem éreztem kockázatosnak, egyszer sem néztem el semmit, végig az történt amit én akartam.

Nagyon jók az ilyen hosszú evezések. Persze nehéz, az ember elfárad, de az emberi test fantasztikusan van összerakva, amikor már a fáradtságtól az ember már nehezen bírja, a szervezet elkezd olyan vegyi anyagokat termelni, amitől elmúlik a fáradtság, és bármennyire is furcsának tűnhet, a szervezet saját maga termeli azt a kábítószert, amitől piszkosul lehet élvezni.

Az ilyen magányos, hosszú evezéseknél (és futásoknál is) van idő gondolkodni, kik vagyunk, és miért, mi a fontos, és mi az érdektelen. Úgy gondolom, hogy saját magunk megismerésének kitűnő módja ez. Megfogalmazni ezt nagyon nehéz, bárki számára átélhető, de nagyon sokat kell érte dolgozni.

Hajnalodott, kezdett kivilágosodni. Egy hódpapa gubbasztott a jobb parton. Két mellső végtagjával mosómedve módjára mosdatta a hasát. Mogorván rám nézett, de nem zavartatta magát. Innentől már a hódok eltűntek, nappal nem nagyon lehet velük találkozni, elbújnak.

Fáradtan, de kitartóan eveztem tovább. Kb. 10 kilométerenként, éppen ahogy volt híd, találkoztam Krisztiánnal. Ott mindig kiugrottam egy lábmozgatásnyi időre a kajakból. Minden egyes megtett méter után csökkent a távolság.

Rábapatona – Győr közti utolsó 14 kilométer. Teljesen áll a víz, egy kilométert előre látsz, olyan reménytelennek tűnik a vége, de menni kell.

Egyszer csak beértem Győrbe, a Rába parton a lépcsőn ültek, beszélgettek és fagyiztak az emberek, persze rám se hederített senki. Kívülről nem látszott rajtam, de én tudtam, hogy én most valami nagy dolgot teszek éppen.

Detti, Krisztián és Léna kutya a torkolatnál várt a parton. Nem volt tűzijáték, érem sem a nyakamba, még egy finisher póló se. Az érem elkallódik, a póló kiszakad, de a 215 kilométer örökre megmarad nekem.

Hazafelé aludtam kicsit a kocsiban, útközben megálltunk egy étteremnél ettem meleg ételt, az nagyon jól esett.

Otthon a fiúktól megkaptam a meglepetés ajándékaimat. 🙂

Egy alvás után, másnap magam is meglepődtem, mert bár kissé még fáradt voltam, hiszen kimaradt egy alvás, de igazán nem fájt semmim, izomlázam se volt. A teljesen elgémberedett lábaimat egy közös családi terepfutással átmozgattuk.

Természetesen lesz folytatás.

Egyrészt van még sok folyó, amin lehet ilyen hosszúságú vagy hosszabb ultra távú evezéseket teljesíteni. Már van is egy újabb tervem, nagyon nagy őrültségnek tűnik, de két napja még ez is annak tűnt.

Másrészt a Szentgotthárd – Győr, 215 km-es Rába szakaszon, UltraRába 215 néven ultra távú evezős teljesítménytúrát szervezünk.